Furcsa, most esik csak le - több, mint egy év után még mindig többen vagytok, akik kérdezitek -, hogy nem meséltem el talán pontosan, miért döntöttem a külföldi szerencsepróbálás és összepakolás mellett. 

A történet - mint minden, "nagy mese" - több évre nyúlik vissza és talán nem is minden információ publikus. A lényeg talán, hogy elég volt. Sok. Úgy mindenből. És gyakran mindenkiből.

Az első nagyobb csapás talán a szakmai karrierem derékbatörése volt. Majdnem hat évet töltöttem a - szerintem - egyik legcsodálatosabb szakmában, a média világában. Noha, egy percét sem bánom, tény: sok mindent fel kellett adnom érte. Nem voltak hétvégi szülinapi partik, helyette viszont télen, tüntetésen fagyoskodás, karácsony estéjén ügyelés, lázasan cikkirás, stb. Félreértés ne essék: nem bánom, sőt. Büszke vagyok minden leütött karakterre, minden cikkre és élményre, amiket soha, senki nem vehet el tőlem. Ugyanakkor a magánéletem és a családi életem igencsak megsinylette (költöi kérdés: miért nem látsz a napi sajtóban boldog, 40-50 éves anyákat...nah. Köszöntem)

Talán pont kapóra is jött, mikor kirúgtak mindannyiunkat - mondván, megszünik a szerkesztőség. Magamtól - mint egy rossz párkapcsolatból - soha nem léptem volna ki (Minden okkal történik. Ugye). Ez után "sikerült" egy feketén, 130 000 forintot fizető állást megcsipni. Jah, az agyoniskolázott, agyondiplomázott budai lány. Szép, nem? Akik segitettek azon a helyen és persze, azokban az időkben is, azoknak rengeteget köszönhetek.

Már csak a lehetőséget is. Hiszitek, vagy sem, 60 önéletrajzot küldtem ki, ebből kettő válaszolt igennel. A többi vagy még csak nem is jelzett, vagy "sajnos" nem vagyok megfelelő - noha az állásajánlat minden pontjának 110%-osan megfeleltem. A svájci frank árfolyamának alakulása és az általános (országos és emberi) hangulat mellé ez még inkább rá(m) nyomta a bélyegét. Tényleg? Ennyi? Ez mind, amit 30 évesen fel tudok mutatni?

Gyakorlatilag mindenem, amim van/volt, a szüleimnek köszönhetem és köszönhettem. Önerőből még egy 20 éves autót sem tudtam volna felmutatni. Pedig tiz éve becsületesen (!) és keményen dolgozom.

Nem kell részleteznem, hogy a magánélet emellé szintén romokban hevert, egyre több "barátról" derült ki, hogy valójában nem azok, (sőt), gyakorlatilag annyi tőrrel jártam a hátamban, hogy sündisznónak is beöltözhettem volna farsangra.

Miután minden tartalékom elfogyott az elbocsátás után, irányt vettem az egyik legnagyobb élelmiszerlánc online marketing osztályára (csak az ottmaradottakra való tekintettel nem irom le a cég nevét). Hát gyerekek...nem viccelek! Egy-egy mosolygósabb napot leszámitva, az maga volt a pokol (nekem). De szó szerint. Fekete-fehér ruhában kellett egy baromi nagy, raktár-gyár-iroda szerübe bejárni dolgozni, reggel fél8-ra. A munka maga rettentően izgalmasnak tünt mindaddig, amig ki nem derült - igen hamar - hogy "jó magyar céges szokáshoz hiven" ez sem volt más, mint egy ocsmány pénzmosoda.

Az egy dolog, hogy a külföldi tulaj pénzének haverhoz való kiutalásához jó pofát kellett vágni - mert kellett. Emellé gyakorlatilag (szakmai) kötözött kézzel carból várat épiteni komplexusokkal teli, hataloméhes, perverz és komoly mentális betegséggel küzdö (szadista, elmebeteg, pszichoterrorista, stb) emberek között lavirozni. Ha az nem a diliház maga, akkor semmi. Azt hiszitek, most túlzok, de ha egy-két történetet leirnék, biztosan elhinnétek, hogy az maga a földi pokol és ép elmével nem lehet kibirni.

Egy szó, mint száz: körülbelül egy év után, mikor már remegtem az idegtől, mindenkit meg akartam ölni az utcán, amikor már a fiaimmal, barátaimmal és családommal voltam ingerült, amikor ökölbe szoritott arccal nyeltem a gyomorsavat, szembejött az a bizonyos mondat. Hónapokig tanakodtam ugyanis, hogy mi az én valódi bajom...? Megint az állás...? Keressek másikat...? Megint, majd jó ha félszürkén kapok 160 ezret, akkor tapsolhatok hangosan...?Vagy, hogy nincs pasim...? Esetleg, hogy barátnőknek hitt emberek kihasználtak, a képembe hazudtak és angyali szemekkel düftek hátba? A politikai/gazdasági helyzet? Mi a frásztól váltam én egy ennyire szürke, idegbeteg, mosolyogni már-már alig tudó szörnyeteggé? Egyszerüen, kifordultam magamból, nem ismertem magamra.

Az Istennek sem találtam a választ, csak kezdtem egyre inkább utálni magam, másokat - és azt a képet, ami reggel a türkörben fogadott. Az országot, a politikát, az utcákat, a büzt, a rothadó várost és, hogy lassan azt láttam, mindenki és minden leépül körülöttem. Mignem...

Jó újságiró lévén utánajártam a pénzmosoda haver cégének, hová is csúszik a külföldi tulaj pénze...nem viccelek nektek, mint a filmekben. Megjelent a monitoromon a cég mottója: Okosabb, aki hallgat.

És igen, igen, igen, IGEN!!!! Hát ez az én bajom! Basszus, hogy nem vettem észre?! Nem csak a munkahelyen, mindig, mindenhol - diplomata család gyermeke lévén - annyira baromira udvarias, decens, jól nevelt és diplomatikus vagyok, hogy egyszerüen elvesztettem magam és MEGFULLADOK! Hát ez volt az a baromi nyomasztó érzés, amitől erősebben vert a szivem, amitől nem tudtam aludni, amitől ökölbe szorult már kora reggel az arcom! Soha nem felejtem el...ez egy csütörtöki nap volt. Hazamentem munka után, bekapcsoltam a számitógépemet és nekiálltam külföldi állástokat keresni.

Gondolkodás nélkül, csak azt éreztem: INNEN EL! Azonnal! Amikor a pánikbetegre rájön, hogy nem kap levegőt. Nos...pontosan ezt éreztem.

Véletlenszerüen elkezdtem az önéletrajzomat szórni mindenfele...és alig pár napra rá, megcsörrent a telefonom. (jéééé, van ahol reagálnak az önéletrajzra...ugye). Az utána következő hetek sora egy másik bejegyzés része kellene, hogy legyen, mert annyi minden történt, de a lényeg...kicuccoltam. És lélegzem.

S, mint emlitettem: nincsenek véletlenek...összeraktam az elmúlt 5 év, nagyobb eseményeit lépésről lépésre...számot vetettem a veszteségekkel, leckékkel...és tényleg. Minden értelmet nyert hirtelen. Ha bármelyik ezek közül - ok, okozati összefüggésként - nem történt volna meg, nem lennék most itt. És még a végén hálás leszek azoknak az embereknek, helyeknek és eseményeknek is, amik akkor ott, porig aláztak, megsemmisitettek és földre küldtek. Hiszen nélkülük, nem lehetnék itt...

És, miért pont Lengyelország? 1. Miért ne? 2. Mert nem Magyarország.

Hosszasan irhatnék még a politikai, gazdasági, jövőképi, magánéleti okokról is...de inkább nem teszem. Mindenkinek megvan a maga keresztje és nehézségei. Van, aki szerint struccpolitika, hogy összepakoltam, szerintem meg az egyik legjobb döntés, amit valaha hoztam:)

CsókPuszi