Szervusztok Kedveskéim, nagyon bocsánat, hogy igy eltüntem (és továbbra is a normális ékezetek hiánya miatt), elképesztő sok minden történt az elmúlt hetekben. Megpróbálom kronológiai sorrendben követni az előző bejegyzéstől, de azt hiszem, nem lesz könnyü :)

A European Road Show bécsi állomása után nagyjából mentek a hétköznapok - amiket Eszti és TF érkezése tett változatossá. Persze a szokásos városi látnivalók mellett kisebb kalandokban is részt vettünk Esztivel, elmondani nem tudom, mennyire jól esett, hogy végre ő is meg tudott látogatni! Olyan baráti energiával töltött fel, hogy ihajja...:)

Csak szólok, a jövőben - mivel nagy változások állnak előttem - még több, szivemnek kedves embert tudok és szeretnék fogadni. Szóval, a lelki helyrejövetelmben - és júniusban végre nem csak virtuálisan - de rendesen kivette a részét :) A hónap végén már készültem haza, Budapestre. Oly sok idő után először megcsapott Budapest romantikája...

Nem, nem - csak - a pisiszagú utcákra gondolok. Olyan meleg volt július elején, hogy még éjfélkor is egy szál vállpántos ruhában jöttem-mentem a városban. Nem csak láttam, de LÁTTAM ÉS ÉREZTEM a várost...nappal, hogy lüktet, éjjel, ahogy elcsendesedik...igazi otthon-otthon érzésem volt. De lehet, pont hogy turista szemmel láttam újra a dolgokat, nem tudom...vagy csak a rég nem látott napfény és meleg érintett meg ennyire.

Egy szó, mint száz, elképesztően jól esett éjfélkor egyedül üldögélni a rakparton...csak szivtam a cigit és bámultam a Parlament felett köröző sirályokat...klassz volt, na. A varázs ugyan gyorsan elsszállt, mikor a körúton üldögélve két-három nagyobb darab "uriember" elkezdte borogatni a kukákat és nyomdafestéket nem türő stilusban üvöltöttek éjjel egykor...akkor újra pofánvert: nah...hát pont ez az (illetve is), ami miatt bár tényleg a szivem csücske és közepe, mégis azt éreztem anno, hogy élhetetlen. Vérzik a szivem érte...a fákért...az évszázados kulturájáért...az emberekért...

A pár napos nosztalgia-otthon-ölelgető túra után indultunk Fancymmel Barcelonába. Nah, akkor az van, hogy. Tisztázzunk valamit: igen, egyébként is rettenetesen parás vagyok a repüléstől. Tudom-tudom, nem kell, "sokkal biztonságosabb", mint az autó és persze statisztikailag is kevésbé történik baleset. Jó, oké, hogyne. 

Aki nem emlékszik, kérem keresse vissza a július 13-i időképet/időjárást. (Teljes) Európa éves vihara. Megvan? Jó.

Akkor képzeljétek el, hogy a stewardessek aggódó szemmel pislognak egymásra, folyamatosan brékóznak a repülőn és egyszer csak égszakadás föld indulás, ott ülünk a vihar, villám-dörgés közepette a kifutón. Már igy is késésben...40 perce vártuk az apokalipszist...ami meg is érkezett. Eleinte csak csendben rimánkodtam, hogy ne engedjenek minket fel, ha már ennnyit vártunk, nem lenne mindegy még két-három óra?

Végül a BUD megadta kilövési engedélyt...bár ne tette volna! Nem, nem a vicces filmes "haha, rázkódik a gép", meg "ne majrézz már" rész jön. A gép 1,5 órán keresztül rázkódott, mintha csak a Jurassic Park egy jelentetét vették volna fel, a villámoktól megvakulva remegtünk a sötét gépen, melyen a velünk szemben ülö stewardessek egymást kezét szorongatva mormolták spanyolul szerintem a Miatyánkat. Pedig, ha valakik, hát ők repültek sokat, tehát pontosan tudniuk kell-ene, hogy mikor van para, és mikor nincs.

Mondanom sem kell, nálam öt perc után eltört a mécses, minden egyes mélyebbre zuhanásnál (képtelenek voltunk a felhők felé menni, illetve elérni a repülési magasságot) görcsösen ragadtam Fancym kezét, hiperventilláltam és tényleg csak arra tudtam gondolni, ha ezt most túlélem, megtalálom a Ryanair vezetőjét, a légiirányitót és a BUD felelősét és nem teszik ki az ablakba amit kapni fognak. (És, hogy persze SOHA TÖBBÉ NEM REPÜLÖK!)

Reptéren, indulás előtt. Akkor azt gondoltuk, csak vicces fejet vágunk és "mekkora poén"...ahham.

Nem, nem poén és nem, nem túlzok. A teljes gép utasközönsége szipogások, levegőkapkodások és fel-fel sikongatások közepette próbálta túlélni ezt a nem kicsit viszontagságos 1,5 órát. Repültem én már párszor, tudom milyen a normális rázkódás és milyen a nem az, azt is, hogy mikor lehet övet kikapcsolni és mikor kezdik a kaját osztani. Ez nagyjából a második óra után történt meg, szerintem Franciaország felett.

A stewardess lányok akkor szusszantak egyet és próbáltak nyugtatni, hogy Barcelonában szép idő van, ne aggódjak. Hoooogyne! Mondanom sem kell, leszálláskor is akkora - bár sokkal rövidebb - turbulenciába kerültünk, hogy azt hittem a telefonom kiesik a kezemből.

Nem meglepő....landolás után az összes ember némán, remegve szállt le egyesével...Ryanair nem is merte bejátszani a "köszönjük, hogy velünk utaztak, reméljük élezték a repülést" mondatot...azt hiszem jobb is, mert lehet nem lettem volna úrinő. 

Csak, hogy alátámasszam: nem személyes parámról és túlzással számolok be. Később látta Fancy, hogy az osztrákok légtérzárat rendeltek el a vihar miatt. Ahham, szóval Ausztriából nem szállhat fel/le senki, de végülis a BUD-ról igen. Bele, a közepébe. Ha az osztrákok úgy gondolták, nem biztonságos, akkor a BUD mégis mi a fenéért gondolta, hogy az?! Kitennni 100-150 embert ilyen rettegésnek és veszélynek?!

Na ne féljetek...meglesznek.

Na, már most milyen sokat irtam...folytatom később, mert már most leszakad a kezem. Hiába, rég gépeltem úgy igazán nagyon sokat ;)....

TO BE CONTINUED