Krakkó és én

Bezár a bazár

Oh tudom, az ember (lánya) mindig hangosabb, ha méltatlankodni kell, mint, hogy jó híreket osszon meg. Ígyekszem ezúttal én sem idehányni minden sz@rt ami leszakadt a nyakamba, uh csak egy gyors jegyzet - notice for myself. Nehogy elfelejtsem a jövőre nézve.

Bár nem hiszek az új év, új szokás, új élet coelhoi okosságban, de azt kell mondjam, elég volt. Muszáj leszek felülvizsgálni az eddigi - hívjuk balek - mentalitásomat. Egyszerűen be kell látnom, hogy nem: tényleg nincs mese. Nem, az emberek - alles zusammen - nem jók. Nem, az emberek - többsége - nem úgy gondolkodik, érez, tesz, mint én, vagy ahogy én azt "elvárnám", vagy hívjuk csak "normális lenne".

Tetszik, nem tetszik, ezt el kell fogadnom - máskülönben becsavarodok a sok "miért", de "hogy", "dehát azt gondoltam" után. Nem, nem gondolom. Nem, nem hiszem és nem, nincs miért. Csak. 

És, ha már a sok kérdésemre ennyire egyszerű a válasz, akkor az én reakciómnak is ennyire egyszerűnek kell lennie. Befejeztem. 

Nincs Teréz Anya, nincs jószívűség, nincs ingyen, nincs szívességből, nincs jófejségből, nincs jótékonyságból. S, hogy miért? 

Nos, mert hosszú hónapos erőfeszítéseimet megkoronázandóan nem csak, hogy 1. nem válaszolnak azok az érintettek, akiknek ÉN AJÁNLOM FEL INGYEN ÉS BÉRMENTVE a segítségem, 2. Akik ÖNKÉNT FELAJÁNLOTTÁK NEKEM a segítségüket válasz nélkül s.gget csináltak a számból és eltűntek, 3. legalább az ötletemet adaptálva - engem kizárva - megszervezték azt úgy, hogy nem hogy nem vehetek részt, de még csak meg sem hívtak rá. Amiért kampányoltam hónapok óta. (Jótékonysági vásár/árusítás). Ezt így, arcba az ignorance level 100 000-en.

Így? Jól van. Akkor így. Vettem a lapot. Nem kell elfogadni a büdös külföldi felajánlását, nem kell elfogadni a saját pénzén, idején készített termékeket és nem kell ingyen oktatást szerveznie. Megoldom én ezt pénzért is.

Sok sikert kívánok nekik is és a hasonlóan "jól" működő jótékonysági szervezeteknek is. Csinálják nélkülem. Ahogy eddig.

 

Folytatni...

Nem tudom, ma valahogy rámjött, hogy bejelentkezem ide. Jó ideje nem tettem. 

Millió egy dolgot tudnék mesélni, de nem is tudnám hol kezdjem, hogy kezdjem...és főleg minek. Hullámvasút az elmúlt 9 hónap. Ezt a három sort is kb. tizedszerre írom, törlöm-írom-törlöm.

 Ezt is valószínűleg csak magamnak. Never mind.

 

Interview - with myself

- Since when you are living in Kraków?

- I came here at September 2014. 

- Why Kraków, why Poland?

- My short answer mostly is: because it is not Hungary. And basically I said much more with this, as I would go into details.

- Is it what you expected?

- To be honest, before I packed my car and cats, I had no clue where I am coming - I mean literally. Not even as a tourist I've been in Kraków before. Due to this, I did not know what is waiting, what will happen so I had no expectations. 

- How would you describe the passed 4 years in Kraków?

- Rollercoaster. There were much ups and downs - and I do not mean it in the "general, everyday life". Everyone, everywhere has those. I mean real deep sh*t, and/or real happiness, successes.

- ....and, how is going now?

- Let's say: It is OK.

- What does "OK" mean?

- I learned this from my Italian (ex) trainees/friends. If you don't want to complain or literally pour your (existing or non-existing) problems on your talking partner, then it is better to be on the safe side and say: "it is OK". I feel it much more polite and easy going, then the Hungarian way: hours of complain with/without reason.gio.jpg

- Nah, come on. Tell us some memorable, good points from the last 4 years.

- First of all, I met a few but really valuable people. Many of them left already - see, somehow all the good points may turn to sad...okey, so. I met a few, but really valuable people. I was promoted first time in my life, because the management thought, I am the proper person to that position (trainer). Something like this is almost impossible in Hungary. I tried a few things, what never before: for example snowboarding.

I never had the chance and I need to admit, that is one of the most amazing things what I tried so far. This is what keeps me alive/going at super long, cold, grey, heartless winters.

I had a few guests, friends here and nice, joyful days. And for 2 years now I am living in a flat, what I was always dreaming about. Far from the crowd, green with a tiny garden, with (mostly) quiet neighbours - and cute doggo! Also probably this, I would never achieve in Hungary.

- Why?

- Simple: financial reasons. 

- So, money counts?

- If money would count, I would pole dance in Switzerland. Nope. Not money counts. But you know what? Let's turn the question back: how much would your heart cost? For how much would you hear twice a day for 30-60 minutes those political views on the public transport (+- workplace, neighbour, television, radio), which make you angry, sad, disappointed and hopeless? For how much you would assist the system, which made you run?

For how much you would go to bed and wake up every morning with stomach pain and with the fact, that you gave up your future and see, that there is no chance for your future children to have normal education, health care or anything, which should be basic in 2018, middle of Europe?

For how much money you would see, that the people who are important for you, struggling with serious financial issues (including yourself of course) or leaving forever, watching the sad, unhealthy, terribly stressed faces on the tram, bus. For 100 000 forints? Maybe 300 000 forints a month? Or even more, less?

- .....

- I gave up/risked a lot. I lost a lot. Still back in Hungary. And during my stay here as well. But I needed change. So, let me repeat. No. It is not about the money. And not - even though the government propaganda likes to wash the brains with this message - adventure or "wow, so much fun and joy". Nope. It is not. Sometimes it is super difficult. 

- What is the most difficult for you?

- There are practical, everyday issues and of course mental, feeling dificulties.

- For example?

- Language. Yeah, I know, I know. Also my mistake (yes, ALSO mine, not JUST mine), but I gave up learning polish. I could not archive any progress, any success or get further. So I gave up. This makes even a small thing, which I may probably not even recognize in Hungary a huge problem. Post. Car repair. To buy envelope. 

There are certain - behaviours  and habits, which I can not get used to. A few I tried to adapt and fit, but there are some, which I just simply can not, do not want. Those are the everyday "problems"

- And what about your feelings?

- Friends. Although there are really few, whom we stick together despite the distance, sometimes I terribly miss them. And I am not thinking about girly nights to go out. Those as well. But those summer nights, when next to a bottle of wine you just change the word, find out big things, dream about spectacular future...those. Deep. Conversations. Also in the past one year there were situations, where I really missed my family. Miserable days, when you can not talk on your native to tell, what really bothers you and makes you sad.fiuk.jpg

Even though I hope my English level is improving - or at least does not get worse - still your native is your native. Sometimes it is even hard to express yourself properly in your native. Then imagine on another language. It is just simply not the same. And makes more difficult to digest feelings, problems, negative energy.

On the other hand I need to underline here again: I met a few, wonderful people here. However most of them left to other countries, but still. Without moving, probably I would not meet with them. Also I met here with my boyfriend, who showed me many new exciting food, activities and places to me. He shed some light on a completely different side of the life. 

And I could count on him as well on my darkest days. I will be always thankful for him because of this.

- How you mean, "different" side of the life?

- Well...in Hungary I used to be always on time. Always planned everything. No, not just for the next week, but let say for the next year, years, decades. I was super stressed, if something went wrong/or better to say different/ according to the plan. I always used to say: German pünktlich. 

And he is from Italy. You can imagine, in how many points we are completely different. Not just food, habit, but for example our relationship with time, promises, calendar is also far away from each other. But actually this difference opened my eyes, that is not a tragedy, if we go to another hotel, not what we booked in advance, there is no problem if we arrive somewhere not at 7 but 7:30. 

I mean, obviously there are certain appointments when we need to be on time, precise and super accurate. And on those situations - at least I hope so - my "german" influence comes in the front and we manage to buy, call, organize which is needed on time. But in general, he showed me not to over stress always everything. Just go with the flow and che sera sera. Enjoy the moment and wait what comes next.nozy.jpg

- All together....did you regret to relocate?

- No! Not at all! A few hours and days I would change if I could turn back time, but all together a strong NO is my answer.

- What is next?

- I have no clue. Really. As said: che sera sera. No strickt plans. 

 - ....wishes?

- Of course. But let's keep them for the next anniversary.

- How about free time?

- Oh well, that is one of the things what I never have. I keep myself busy. And if not, then I am busy to figure out, what to do next. To keep myself busy in the future.

- You mean "busy" with work?

- Depends on, what you consider as "work". I have an official, 8-8.5 hours corporation work, my team is great I have no reason to complain. Moreover, I highly appreciate the place where I am and the opportunity. After work(ing hours) my brain and my hands are still "working". Mostly with crocheting.

I still did not give up to invest this (til last October hidden) talent into something really good. Let's say charity movement. I am searching for the opportunities, but you know: not everything goes as easy as it would go at home. After many months of skipping, I went back to the gym as well. Which is good not just for health, but mental condition as well. It cleans my body/brain literally from the inside, outside.

- You still say, "home"

- Yes. True. However, I go less and less...and I feel bigger and bigger distance. I would phrase a kinda Coelho bullsh*t. Home is where you are loved, where you feel you are loved. When I am home, there are certain people who make me feel loved, also here in Kraków. So, kinda bit here-bit there. Sometimes a bit nowhere. A bit HOMEless.

- What do you miss the most?

- I could say so popular things, like Túró Rudi and Vaníliás karika. (Sweets). But nope. Not at all. Of course some food - belive it or not, normal TV paprika you can just get for a few weeks in summer for a fortune of money, but not all year, and lets say Pirosarany, some spices. But nope. No particular food.

I would say sun. Water. And more sun. And more water. And a bit of a good wine. I feel like a flower who was deported into the desert. Oh yeah, and parties.

- Sun! How was summer?

- Thanks that I left my comfort zone (and met my boyfriend), I have and had the chance to travel much more. This year I've seen Treviso, Venice, Rome and we had a magical tour in Sicily. Hopefully some mini skii tours in Poland at winter time. But now, after a super nasty, painful and awful reason to jump home, we plan to go as well to Sevilla, Spain. We will see, we will see.

- You said "home" again...

- Yes, I know.

- Awful?

- I mentioned huge loss in the passed one year. There are next steps, "consequences" regarding this loss, which have to be taken. Deep breath, close the eyes, and let's face with it. It seems I lost more as first I thought. Much more.

- You shared a lot of things, which is/was new in your life. Did relocation change you? If so, how?

- Definitely yes. In many ways. Starting from simple things, like eating habit, going back to the gym (or at least doing some sport finally) and finding new hobbies, being more creative to solve everyday issues, being more friendly and polite (anyway, I am a guest here, right?) til kinda more serious ones.

- Like?

- One hand, I am much more open to people (and to try new things), but in some way much more closed as before. In Hungary I used to have 100 of "friends", colleagues, party dudes. Always laud, always noisy, always somewhere, doing something with someone.eszti.jpg

Here I had to (and did) choose wisely, whom I am sharing my life. I think I am talking much less. And more quiet. (Okey, maybe not all the time with everyone, but compared myself, I feel like this). I started to appreciate quiet and I am not afraid at all being alone. I mean I used to it. In some way, everyone is alone with his/her own emotions, doubts, problems. Do not misunderstand me: it does not mean, physically being lonely or alone. Somehow a bit different. In your head.

Since a year, I did not watch any TV. I am not thinking about everyday TV watching, but not even online movies, or basically anything. Maybe it is good, maybe not. I remember when we were children with my bro, TV was our electric babysitter. I could not imagine my life without it. Now, I can not imagine to hear, listen all the time radio, TV, traffic. Nope. Quiet. This is what I need.

I see more the value of my friends. I mean: TRUE, REAL FRIENDS. I recognized, that distance really does not count. In many ways of course it does yes, but about feelings, being/staying faithful and rely on each other - distance does not matter at all.

I discovered the value of the time. TIME! This is the most precious, you can give to anyone, to anything. And I am choosing wisely, with whom, how much and on what I am spending it. If I could choose to break into a (money) bank or (time) bank, I would definitely choose the second.

I know my boarders, my limits, I am aware of my values, much more selfconfident as I used to be before. I know, that I DO NOT HAVE TO make unnecessary chitchats, I DO NOT HAVE TO accept behaviour, which I disagree and basically I DO NOT HAVE TO do anything, which is REQUIRED/EXPECTED from me. I can be myself. 

I know who I am, where I came from, what are my reasons to be here. Maybe I got mature. Or just simply old. I do not know. 

But there are certain things, which stay the same.

- Such as?

- My car. Dezső. My kitties. My friends. And the love of those, who stayed in Hungary or anywhere else in the world.

All together I have nothing to complain (like seriously) about. Maximum about typical "first world problems", which I highly despise. So I won't. Keep in mind: it is OK. Everything shall be OK at the end.

 

"Ne bőgjél pici lány"

Nincs kedvem. Nem akarom. Nem érdekel. Nincs étvágyam. Nem tudom. Nem is fogom. Leszarom. Haggyá'. Ugyan kit izgat? Jelentéktelen...semmiség...piszlicsáré...eltörpült. Messze van. Távoli. Már nem fontos. Már semmi nem az.

Szeptember 30. 12:30 (éjjel) -tól ugyanis hányingert keltő (érzelmi) hullámvasút tölti ki napjaim nagyrészét:

A tátongó űr, a kínzó fájdalom, az értetlen düh, a tehetetlen bosszúvágy, szüntelen sírás, majd fáradt megnyugvás, kényszeredett csevegés, erőltetett mosoly, nosztalgiázás, fullasztó légszomj, megválaszolatlan kérdések ismételgetése, tervezés, fellélegzés, optimizmus, tématerelés majd visszazuhanás gyászos, de leginkább felkavaró tánca.

Majd kezdődik elölről.

De IGEN! Igenis SÍJOK Sapu 

 

 

A basztatás hatalma

...avagy a férfiak teljes kiherélése (?)

Emlékeztek még a januári bejegyzésemre? Az "okos, majd én jobban tudom, ezt kellene, azt kellene csinálnod" fogadalmamra?

Azt hiszem - bár kérlek javítsatok ki, ha nem így van - egész jól kezelem, kezeltem a kérdést. A "csendes(ebb)" szurkolólány szerepében is egész jó vagyok. Remélem. Nade! Ha én anno "túltoltam" valamit, akkor azt szorozzátok meg 100-al és érteni fogjátok a bejegyzése lényegét. 

Értem és "tudom", hogy sok srácnak "kell" a nógatás. Mert hajlamosak ellustulni, hajlamosak nem hinni magukban, hajlamosak halogatni - minden sikeres férfi mögött egy erős nő áll. Ugye.

De, hol van az egészséges határ? Hol torkollik a "segítő szándékú" basztatás/ébresztő (angolul van egy nagyon klassz kifejezés erre, wake up call - szó szerint) eszement terrorba? Hol mondja azt egy pasi, hogy elég volt? (Ha egyáltalán mondja). Hol veszti el a férfi a golyóit és hajt fejet csendben a végletekig basztató barátnőjének, feleségének, anyjának? Hol húzódik meg a kedvesség és a kifejezett, szándékos gonoszság határa?

via GIPHY

Amikor egy nő (jelen esetemben kettő - nem, engem nem számolva) konstansan kritizál (természetesen jó szándékból, nógatásból, motivációs céllal), megjegyzéseket tesz és a pasi szájába rágja, mit KELL tennie és hogy KELL tennie, részemről elfogadhatatlan. Elvégre, ha szeretsz valakit, elfogadod, támogatod az ötleteit, vágyait, de NEM CSESZTETED! Másrészt, ELVILEG felnőtt férfiakról beszélünk és nem óvodásokról.

Azt gondolom - főleg, ami a külsőt illeti - pont az ilyen "jó szándékú" megjegyzések kergetik a fiatal lányokat anorexiába, bulemiába, vagy épp később pszichológushoz. Kell a kritika, kell a segítség, kell az elfogulatlan vélemény. Nadekérem! Ha már nekem (mindentjobbantudok), csajként is kinyilik a bicska a zsebemben azt a kritika mennyiséget hallva, amit egy pasira szórnak, azt hiszem, mutat egy szintet.

Igaz, korábban már megkaptam ex-től, hogy "túl kedves vagyok, túl megértő vagyok, soha nem csaptam az asztalra és bezzeg...!", de azt gondolom, az ember vígaszért, szeretetért hajtja a fejét párja vállára és nem azért, hogy az egyébként is nehéz munkanapok és a hétköznap kihívásai mellett/után még egy vödörnyi sz@rt kapjon a nyakába.

Kedves Nőtársaim! A fentebb leírtak és a januári fogadalmam után valószínűleg nehéz eldönteni, mi is a helyes út. Ugyanakkor hiszek (még) a klasszikus felállásban: a nő legyen nő, a pasi pedig pasi. Ha kivesszük a kezükből a döntés jogát (és ők hagyják?!), ha mindent megoldunk egyedül/helyettük, ha az anyjukként szájukba rágunk mindent, ne csodálkozzunk, hogy "eltűnnek" az IGAZI férfiak. Mi magunk heréljük ki őket. 

Tranzit

Sok okos ember mondta már: felnőttkorban sokkal nehezebb barátságokat kötni. Kihalt belőlünk a gyermeki naivitás, az újra való folytonos éhezés. Sokkal inkább átvette a helyét a megszokás, a korábbi sérülésekből származó gyanakvás, a napi monoton (munka) rutin és gyakran érezzük/érezhetjük, hogy az emberek "csak fárasztanak". És "úgyis elmennek"...minek? Minek a sok erőfeszítés, a sok újra meg újra feltett kérdés, folyton előlről kezdeni...mesélni..."úgysem érdekel".

Egy idegen országban az egyébként sem egyszerű helyzet talán még nehezebb...amennyire színes és izgalmas tud lenni egy soknyelvű, sokszínű ország/város, pont annyira nehéz is. Egyrészt a nyelvi- és kulturális akadályok/különbségek, másrészt a "tranzit effekt" miatt...talán nem létezik ez a kifejezés (vagy igen...mindenesetre tegnap jól megalkottam).

Valahol mindannyian csak átutazók vagyunk. Mint a reptéren...Már elindultunk, de még nem érkeztünk meg. Mindössze ennyi a közös az itt összeverődött expact-okban (külföldiek csoportja). Van aki már tudja, hova megy tovább és a csatlakozásra vár. Van, akinek csak időre és klímaváltozásra van szüksége. Van, aki csak világot lát és kalandot keres, van aki menekül, van aki pénzt keres egy jobb élet reményében. Vagy épp társat, hogy együtt folytassák az utat.

De valahol mélyen mindenki tudja: csak idő kérdése. Egyszer jön a gép és tovább áll. (Kivéve, ha Tom Hanks vagy és ott ragadsz). A tranzit dohányzó részlegében tüzet kérsz valakitől és pár mondatot beszélgettek. Ki-hova-miért. Majd elválnak útjaitok. A következő cigarettánál már hiába keresed korábbi beszélgetőpartnered. Hívták a kapukhoz.

A duty free shopban mindenki olyan kedves. Jó betérni. A parfümös lány jobban ismeri az ízlésed, mint te magad, a sminkes pultnál lévő eladó pedig nem győzi dicsérni a frizurád. A kasszás még kuponfüzetet is ad hozzátéve, reméli hamarosan újra lát. Pedig...csak a munkájukat végzik. Azt az érzetet keltik, hogy ismernek és visszavárnak. Pedig nem.

A büfé résznél mellédverődik egy kedves pár. Basszus, de jó fejek! Meg kell kérdezni, hova utaznak, meddig maradnak...hátha van kedvük pár óra múlva még összefutni. Megnézhetnénk együtt a VIP részt és eljátszhatnánk, hogy business classon utazunk és kapnánk ingyen mogyit! De nincs kedvük...és egyébkét is, ez olyan gyerekes. Most rohanniuk kell...még csomó elintézni való van beszállásig. 

giphy.gif_480x270

A kávézóban, egyedül üldögélve összemosolyogsz a kiszolgálóval. S bár megkérdezi, hogy telik a napod látszik, hogy nem figyel a válaszra. Se ideje, se kedve mélyebben belemenni az életedbe. A jéghegy csúcsa, a felszínes "hogy van?" pont elég. Ma már vagy ezer embertől megkérdezte, hogy hogy van...egy vagy a sok közül. És egyébkét is: siet. Hamarosan vége a műszaknak és ő is elhagyja a tranzitot. Neki van élete azon kívül is. Neked is volt.

"Viszont látásra" - bököd oda búcsúzóul, de tudod, hogy soha többé nem fogtok találkozni. Őszintén: nem is akarsz...hiszen ő is csak egy az ezer pincér közül, akivel találkoztál eddigi életedben.

Nem sokkal később melléd ül egy (első ránézésre) szimpatikus fiú/lány. Beteszed a fülest csak azért, hogy véletlenül se szóljon hozzád. SMS-ek, chat üzenetek repkednek a telefonodon, annyi mindenki hiányzik, annyi mindenki vár. A nyaralási képeket nézegeted vissza...basszus, már egy éve, hogy láttam őket...! Meg kell kérdezned tőlük, hogy vannak, mi újság az ő tranzitjukban. Megnézed a csatlakozást, hátha a tiéd érinti valamelyik BARÁTOD váróját...de nem.

Ráadásull még ez is itt mellettem! Basszus, még a kéztámlámat is elfoglalja...miért nem ül már arrébb? Nincs kedvem idegenekkel társalogni...és egyébként is...eleget csacsogtam. Hagyjon ez is békén. Fenének mászik az aurámba?! Jobb nekem egyedül.

Hosszú és kényelmetlen percek telnek el így, majd  kiszúrod a táskája tetején a kedvenc könyvedet. Bingó! Muszáj megkérdezned, mi a véleménye róla. Végülis, miért ne üthetnétek el az időt együtt?

Az órák perceknek tűnnek, a gyerekkori élményektől kezdve a kedvenc színeken át, a legutóbbi szívtörésig minden szóba jön. Egy közös szendvics, egy közös kávé és azon kapod magad, hogy örülsz neki, hogy végül kivetted a fülest. Ez ám az igazi kémia...! Bárcsak egy helyre utaznátok! Bárcsak előbb találkozatok volna! Bárcsak folytathatnátok, ahol abbahagytátok...esetleg egy telefonszám...vagy e-mail cím...és, mi lenne ha...?

"Az ABC társaság Seholszigetre induló járatához kérjük fáradjanak a 13-as kapuhoz" - szakítja hirtelen ketté a korábbi gondolatmenetedet egy női hang. Frissen szerzett "barátod" szavak nélkül is érti. Miután sok sikert kíván és megígéritek egymásnak, hogy tartjátok a kapcsolatot, csendben beteszi a fülest és bámul ki az ablakon. Egyedül vár tovább.

Újra itt

Szervusztok Kedveskéim!

 

Igen, tudom. "Eltüntem" (bocs, nincs hosszú ü-m és i-m) De igy is nagy segitség, hogy kaptam ezt a kölcsön gépet. Naszóval. Nem nagyon irtam, mert bár ugyan sok minden történt, elég személyesek és nem is szeretek panaszkodni, vagy pesszimistának tünni. Elvégre két kezem van, két lábam van, egészséggel és családdal sincs baj - igen, cicák is jól vannak - szóval a fontos dolgokkal minden rendben. Kb.

És őszintén, kedvem sincs ide irni. Olyan jó csendben lenni (nem, nem kell megijedni, a csend nem mindig jelent rosszat:)) Csak néha jó.

ÖlelésPuszi. Élek

 

Újévi fogadalom

...avagy "bika" a porcelánboltban

Jó reggelt!

Nos, lehet, hogy kicsit megkésve, de ma reggelre érett meg bennem az idei fogadalmam úgy igaziból. Nem, mintha kerestem volna, egyszer csak "megvilágosodtam". A testem és a lelkem építése mellett új project: a mentalitásomon való dolgozás.

Ismertek, ha valamit szeretnék, vagy szeretek, azért a végletekig tudok lelkesedni és éppen így tudok végtelenül utálni, dühös és csalódott lenni (temperamentumos bika lány....ugye. "Nincs középút"). Ugyanígy emberekért, akiket szeretek, akár a tűzbe is megyek, anyatigrisként ugrok. Így nem csak az engem ért (vélt vagy valós) bántások, negatív történések, vagy épp pozitív élmények hatására jön/jöhet elő belőlem a "dúvad".

Valamiért ösztönösen segíteni AKAROK ismerőseimen, barátaimon - ami alapvetően valószínűleg nem baj -, vagy épp pont fordítva: mint egy rossz amerikai film szurkolólánya, teleordítom a telefont, az étert, a mindent, hogy EZ AZ, EZ AZ, NYOMJAD, ITT VAGYOK! Valószínűleg olyan vagyok, mint a gyógyszer. Kis mértékben segít, nagy mértékben méreg. 

Ami a baj: mindezt olyan vehemenciával és "lelkesedéssel" tudom néha megtenni, ami - sajnos erre most jöttem csak rá, bocsánat - olykor bántó lehet.

Mert AKAROM, mert TUDOM, mert ÍGY KELL (!). És nem, mert mindent tudok, és nem, mert olyan nagyon bölcs vagyok és pontosan jól tudom, hogy mindenki másképp működik, másképp reagál, érez és dolgoz fel problémákat, élményeket, bármit. Szóval TUDOM, ugyanakkor a "nagy lendületben és AKARÁSBAN" hajlamos vagyok elveszteni a fejem. Mert annyira AKAROM, hogy sikerüljön, hogy jó legyen, hogy megoldás legyen. Közben az illető pedig lehet, hogy épp "csak" csendre, magányra vágyik, vagy annyira, hogy meghallgassa valaki.

Két dolog is ráébresztett erre a napokban: Egyik legjobb barátom ugyanis nagy terveket szövöget (direkt nem írom, hogy ki, legyen meglepetés ;)), a MAGA MÓDJÁN. Én pedig teljesen másképp működöm, mint ő. S bár az élet nagy dolgaiban többnyire egyetértünk (kivéve, amikor nem:D), de például a tempóban és az AKARÁSBAN másképp gondolkodunk, cselekszünk. Én pedig tegnap a "ÉN TUDOM, HOGY NEKED JÓ LESZ, CSINÁLD" lendületben hadartam, oktattam, már majdnem, hogy "utasítottam", mit kell tennie...minderre az edzés után jöttem rá, miután az egyébként felpörgött lelkiállapotomat kifutottam.

Nagyon rosszul éreztem magam...fel is hívtam bocsánatot kérni, hogy nem úgy gondoltam. A hajrát, a bíztatást, a jó tanácsokat (bár lehet, a kutya nem kéri...?!) igen, de ahogy ezt sikerült prezentálnom, úgy gondolom, nem volt helyénvaló. 

Másik: SzépEmber otthon volt, rettentően allergiás a kutyájukra, egyébként sem volt túl jól, mikor elindult. Az egyik telefonbeszélgetés végén a saját szavaim visszahangoztak a fejemben: "gyógyszert kellene bevenned, igyál sok teát, próbáld ezt, próbáld azt, lehet aludnod kellene többet, stb..." Jézusom! Mint valami agyament anyuka!!!! Hát könyörgöm, felnőtt ember, nem kell nógatni! (Na jó, pasikat néha igen, egy kicsit :)) BOCS). És tudom, hogy törődésnek veszi - hiszen annak is szánom - de rettenetesen éreztem utána magam, hogy szinte mindenre volt egy "okos" meglátásom.

Nyilvánvalóan vannak okos meglátásaim :D Ez vitathatatlan. Csak a francért nem tudom a számat befogni a nagy törődés közepette? Könnyen lehet, hogy míg az egyik embernek ez kedves, törődő, motiváló, addig a másik csendben hallgat, hiszen a "Mica már csak ilyen"...no, ezt nem akarom. Igenis fókuszálni fogok arra, hogy befogjam a számat és ne legyek az ügyeletes szurkolólány, ápoló, anyuka, MindentTudóIdegesítő akárkicsoda. Mert nem vagyok...:(

Pont az ilyen aggresszív (oké, az tényleg az volt - sőt, nem pozitív energiával pussoló, hanem pont, hogy elképesztő negatívval) "majdénaztjobbantudomnekedmikell" emberekből lett elegem otthon. Akik a barátság maszkja alatt úgy gondolták, még abba is bele lehet pofázni, hogy miről, kiről álmodjak, (mintha az ember tudná befolyásolni?!), mit érezzek, MAJD NEKEM AZ ÚGY LESZ JÓ, AHOGY GONDOLJÁK. MERT CSAK. És hülye vagyok, ha nem úgy teszem (no, ez utóbbit sem szoktam, mindig fenntartom a tévedés jogát).

Szóval, nem teljes a párhuzam, de nekem már ezek a jelek is intők: nem akarom kiidegelni a szerelmem, a családom, a barátaim. Ahogy Phoebe énekelte a Jóbarátokban: minden ember szabadon lehet hülye. És ezt most jó értelemben írom :) Ha valakit azt tesz boldoggá, hogy lila tütüben ugráljon egy hegycsúcson télen, és a boci boci tarkát énekelje, ámen. Noha eddig is támogattam minden önmegvalósítási ötletet, csak épp hozzátettem: meg ne fázz, inkább lehet másik dal jobb lenne, mi lenne ha gyakorolnánk a performansz előtt és vagy 10 linket elküldtem e-bayről lila tütükről, hogy melyiket vegye meg. SZERINTEM! Közben meg baromira senki nem kérte a véleményem.  

Mint tudjuk, a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, ezért nem szeretnék senki agyára menni. Valamint tisztelettel megkövetem azokat és bocsánatot kérek, ha túltoltam valaha valamit. "Nem úgy gondoltam". Szóval értitek, na...:) Mielőtt a számomra oly fontos embereket elijesztem, halálra idegesítem, megfogadom: hogy (megpróbálom) visszafogni magam.

Nem ígérek hétfőről keddre (már csak azért sem, mert CSÜTÖRTÖK VAN) változást, de figyelni fogok rá, és mielőtt kiömlik belőlem a sok minden, végiggondolom, hogy egyáltalán szükség van-e rá(m) a kérdés eldöntésében, megoldásában. Kiadja a Kéretlen Tanács Zrt :D

Elég volt a Coelho megmondó lelkizésből, indul a nap!

PusziÖlelés

süti beállítások módosítása