Emlékeztek még a januári bejegyzésemre? Az "okos, majd én jobban tudom, ezt kellene, azt kellene csinálnod" fogadalmamra?

Azt hiszem - bár kérlek javítsatok ki, ha nem így van - egész jól kezelem, kezeltem a kérdést. A "csendes(ebb)" szurkolólány szerepében is egész jó vagyok. Remélem. Nade! Ha én anno "túltoltam" valamit, akkor azt szorozzátok meg 100-al és érteni fogjátok a bejegyzése lényegét. 

Értem és "tudom", hogy sok srácnak "kell" a nógatás. Mert hajlamosak ellustulni, hajlamosak nem hinni magukban, hajlamosak halogatni - minden sikeres férfi mögött egy erős nő áll. Ugye.

De, hol van az egészséges határ? Hol torkollik a "segítő szándékú" basztatás/ébresztő (angolul van egy nagyon klassz kifejezés erre, wake up call - szó szerint) eszement terrorba? Hol mondja azt egy pasi, hogy elég volt? (Ha egyáltalán mondja). Hol veszti el a férfi a golyóit és hajt fejet csendben a végletekig basztató barátnőjének, feleségének, anyjának? Hol húzódik meg a kedvesség és a kifejezett, szándékos gonoszság határa?

via GIPHY

Amikor egy nő (jelen esetemben kettő - nem, engem nem számolva) konstansan kritizál (természetesen jó szándékból, nógatásból, motivációs céllal), megjegyzéseket tesz és a pasi szájába rágja, mit KELL tennie és hogy KELL tennie, részemről elfogadhatatlan. Elvégre, ha szeretsz valakit, elfogadod, támogatod az ötleteit, vágyait, de NEM CSESZTETED! Másrészt, ELVILEG felnőtt férfiakról beszélünk és nem óvodásokról.

Azt gondolom - főleg, ami a külsőt illeti - pont az ilyen "jó szándékú" megjegyzések kergetik a fiatal lányokat anorexiába, bulemiába, vagy épp később pszichológushoz. Kell a kritika, kell a segítség, kell az elfogulatlan vélemény. Nadekérem! Ha már nekem (mindentjobbantudok), csajként is kinyilik a bicska a zsebemben azt a kritika mennyiséget hallva, amit egy pasira szórnak, azt hiszem, mutat egy szintet.

Igaz, korábban már megkaptam ex-től, hogy "túl kedves vagyok, túl megértő vagyok, soha nem csaptam az asztalra és bezzeg...!", de azt gondolom, az ember vígaszért, szeretetért hajtja a fejét párja vállára és nem azért, hogy az egyébként is nehéz munkanapok és a hétköznap kihívásai mellett/után még egy vödörnyi sz@rt kapjon a nyakába.

Kedves Nőtársaim! A fentebb leírtak és a januári fogadalmam után valószínűleg nehéz eldönteni, mi is a helyes út. Ugyanakkor hiszek (még) a klasszikus felállásban: a nő legyen nő, a pasi pedig pasi. Ha kivesszük a kezükből a döntés jogát (és ők hagyják?!), ha mindent megoldunk egyedül/helyettük, ha az anyjukként szájukba rágunk mindent, ne csodálkozzunk, hogy "eltűnnek" az IGAZI férfiak. Mi magunk heréljük ki őket.