És tényleg. Minden bizonnyal sokan gondoltátok, hogy "nah, eddig tartott a nagy blog lendület, már nem is fogja írni"...a nagy helyzet az az, hogy "nem véletlenül szakadt meg" január 24-ével az írásfolyamom. 

Történt ugyanis: 2015. január 28-án, este 10-fél11 körül az egyik krakkói kórházban kötöttem ki. Most már ne ijedjetek meg, minden rendben, csak "szerettem volna megmagyarázni eltűnésem okát".

Január 28 este - hajfestés okán - a szokásosnál sokkal sokkal tovább zuhanyoztam - ráadásul, mivel főztem is, az elektromos szagelszívó is ment.

A CO riasztó ugye ekkor már napok óta hevert a tükör előtt, ugyanis beriasztott még arra is, ha a nappaliban ittam a kávét...időm meg nem volt egyeztetni a főbérlővel (egyébként is egy igazi, minden lében spúr kanál seggfej, ha nem muszáj, nem kontaktálok vele). Zuhany után nem kicsit csengett a fülem, szédültem, hányingerem volt - node, alacsony vérnyomásúaknak ez nem újdonság, hogy forró fürdő után forog a világ.

Okos leány lefekszik, mélyeket lélegzik, lábakat felteszi és azt gondolja, nemsokára elalszik és akkor a fejfájás is elmúlik reggelre...amíg a macskája rá nem hozza a frászt.

Puszedli ugyanis épp a cicatoalettre készült (háló mellett van a fürdő, így ráláttam), mikor púpos háttal tolatott ki, befordult a hálóba hozzám és (SZÓ SZERINT) cikk-cakkban elindult befelé. Szemeivel üvegesen meredt előre, hiába szólítgattam, se kép, se hang és elbújt az ágy alá. 

(Még szerencse, hogy paranoiásan féltem őket és tudom, ha viselkedésben változás áll be, az komoly bajt jelent). Így azonnal felpattantam (volna) az ágyból, hogy hívjam Pawut, de ekkor már összecsuklottak a lábaim alattam és kapkodtam a levegőt. Első gondolatom az volt, hogy "csak hisztit kaptam, mert annyira aggódom Puszedliért", majd átkúsztam a nappaliba a telefonomért. Hála égnek fel volt töltve kredittel és az utolsó kimenő hívásom Pawu volt, így csak egy gombot kellett megnyomnom (de még mindig földön térdelve/fekve)

Innentől csak foltokra emlékszem - nem tudnám megmondani, hogy milyen nyelven, de tudom, hogy óbégattam neki a telefonba (csoda, hogy felvette, mert Juventus meccs volt aznap este - ez még valahogy félkómában eszembe is jutott, hogy basszus, aközben zavarom meg), hogy "Puszedli...baj van...fáj a fejem, cseng a fülem...gyere át...hívd az állatorvost...valami...nem tudom mi történik...Puszedli".

Pawunak volt annyi esze és lélekjelenléte, hogy sörözés ellenére azonnal kocsiba ugrott és végig szóval tartott, hogy ne veszítsem el az eszméletem/eszem...beszéltetett, mondta, hogy nyissak ablakot és fordítsam el a kulcsot a zárban (nyilván, hogy majd be tudjon jönni)...amikor rámtalált, még mindig köntösben voltam, vízes hajjal, csak arra emlékszem, hogy rettenetesen bőgtem, azt hittem, Puszedli miatt kaptam sokkot (hogy tuti szarul van, baj lesz, hívjunk állatorvost.) Nyilván nem esett le, hogy "velem történt valami"...Pawu 5 perc tanakodás után hívta a mentőket, de ekkor már elkezdett remegni a baloldalam (lábam és kezem).

Ekkor kapcsolt, hogy azonnal ki kell vinnie, félkómában próbáltam segíteni, hogy fel tudjon öltöztetni, mire kikecmeregtünk, már jöttek is a mentők. Én a második emeleten lakom, már az elsőn üvöltött az ő CO mérőjük...ekkor esett csak le igazán, hogy mi történik pontosan (ennek a súlya még nem jutott el az agyamig)...csapatnyi ember berohant a lakásba, én a folyosón óbégattam, hogy a "macskák, a macskák, az ablakot, ne, vigyázzanak kérem"...de már vittek is le a mentőautóba és szerelték rám az oxigénmaszkot...mindeközben Pawu fent koordinált mindent és mindenkit, táskámat le, ajtó bezár, kulcs, iratok, Pesel szám, tök tudja micsoda...

A sürgősségi várójában már kezdtem magamhoz térni, de felfogni még mindig nem fogtam fel teljesen, min is mentünk keresztül. "Oké, szarul vagyok/voltam, de már minden rendben, nemsoká mehetünk haza"....ahham, hát nem.

Fél órát, órát talán üldögéltünk a váróban, már fektettek is le minket, azonnal vérvétel, EKG...és "hurrá". Nem kicsi, de legalább nagyon komoly szénmonoxid-mérgezés diagnosztizáltak nálam, Pawunál valamivel enyhébbet, de tuti, ami tuti alapon, őt is bennttartották négy napig.

Január 29, hajnali 3-fél négy körül néztünk az óránkra először és gondoltuk végig, hogy akkor most mi és merre...mindezt persze oxigénmaszkkal, szedettvedett ruhában, szétesve, ágyon fekve.
Voltak olyan kedvesek, hogy egy, két személyes terembe fektettek bennünket - hozzátenném, nem nagyon vették volna hasznomat nélküle, mert ők nem nagyon beszéltek angolul, én meg nyilván lengyelül...

Az ezután következő 6-7 napot nem is részletezném, kórházi koszt, hajnali vérvétel, főbérlő veszekedés-bizonygatás (kitalálta, hogy tuti "csak hisztiztem és annyira féltem, hogy történni fog valami, hogy bevonzottam és produkáltam a tüneteket") - hála az égnek, az orvosunk annyira megdöbbent, hogy túléltem és annyira a szívén viselte a sorsunk, hogy ott, az orrom előtt, úgy leordította és kiosztotta a vérképpel, hogy öröm volt hallgatni (nem, nem igaz, hogy öröm volt hallgatni, az első négy napban ugyanis folyton bőgtem...szó szerint leesett, hogy mi lett volna ha...és, hogy élek...és ez a fiú mellettem a hordágyon...megmentette az életemet...nem kicsit...hanem nagyon)

Mikor már magamhoz tértem, utánanéztem a számoknak - nem kellett volna. Amikor beértünk a kórházba, 28as volt a CO szintem. Nem baj, ha ez nem mond nektek sem semmit, nekem sem tette. Csak akkor, mikor jobban elolvastam: 40-től ájulás, 60-tól "köszönjük a részvételt, játék vége"...ez már ugye a lakásból való kimentésem után mért érték...tipp alapján 40 körül jártam (végtagremegés)...orvos szó szerint megtapsolt az ágy mellett, hogy ekkora szerencsét rég látott és "ugye tudom, hogy öt percen múlt"...és itt most nem az irodalmi túlzásokra gondolt/gondolok. Tényleg. 5 perc. Az élet.

Ezt a tényt még a kórházból való "szabadulásom" után is sokáig nehéz volt megemésztenem...és itt most nem kezdek el coelhoi igazságokat osztani...hogy "a másik oldalról" minden másnak tűnik...érti, aki érti. De tény: rég örültem annyira a friss levegőnek és annak, hogy érzem az arcomon a nap sugarait...éltem. És ÉLEK. 

Életemben először kanül, minden reggel vérvétel

Bentlétem alatt elvileg mindent ellenőrzött főbérlő (persze volt még nem kevés Benny Hill show, miután hazamentem, újra beriasztott a riasztó, kiderült, hogy nem volt szabályos a "lyuk" a fürdőszoba ajtó alján, hogy nem lehetne gázos bojler és elektronikus szagelszívó - de pláne nem mehetnének egyszerre - hogy a riasztót bevizsgáltatja.

Vége: miután jeleztem meglátásaimat - ÉN, ÉLETÖSZTÖN BAJNOK NŐ - a szerelők az első körös "áh, ez nő, nem tudja miről van szó" után elismerősen bólogattak, hogy "persze, hogy megtörtént a baj, hiszen EZ CSAK FIZIKA". 

Égéshez - bojler - oxigén kell. Szagelszívó szintén szívja el az oxigént. Új ablakok túl jól zárnak, azonnal O2 hiány lép fel és a CO bentmarad. REMÉLEM ÉRTITEK, HISZEN EZ CSAK FIZIKA!

Hogy miért kellett ehhez megvárni, hogy kórházba kerüljek, ne kérdezzétek...whatever.

A következő kérdés úgyis az lesz, hogy és ezután még maradtam-e a lakásban. Bevallom: igen. Egyrészt, mert nagyon szeretem, nagyon otthonos, másrészt ippeg, hogy kipakoltam, nem vitt volna rá a lélek, hogy megint dobozoljak (fél éven belül harmadszor). A szemem előtt tényleg mindent leellenőriztek, kijavítottak, azóta is - kopp-kopp - minden rendben. Nem mondom, hogy az első hetekben nem figyeltem paranoiásként Puszedlit, az új CO riasztót és nyitogattam pánikszerűen az ablakot - mert igen - de megnyugodtak a kedélyek és minden megy a maga kis rendjében.

Azért, a kórházi kaja itt se kutya...

Betegállományom alatt Sapu és Anyu is volt kint, de a továbbiakról később...:) Volt itt szomszéd eláztatás, mosógép SAGA, munkahelyi káosz-őrületcunami, szóval, csak a szokásos :P

Boldog Nyuszit és csodás pihenést mindenkinek, rettegjetek, itt vagyok, élek és miután kisüt a nap, jobban fogok pörögni, mint eddig valaha ;)