Ihajja, honnan is kezdjem...?

Ezúttal talán nem (csak) időrendben, inkább témakörökben szedném össze az eseményeket - csak, hogy ne legyen mindig egyhangú a blog :P

Meló

Körülbelül két héttel ezelőtt egy új csoport röpke fejtágítására kértek fel. Elképesztően jól esett, hiszen - a mindenki más által utált és mostohagyerekként kezelt, ám a szívembe zárt - termékről volt szó. (Talán Olgi is azért nőtt pont a szívemhez, mert "senkinek nem kellett és annyira kis elesett volt" :)). Nah szóval, alig egy-két óra alatt összeszedtem a gondolataimat majd kiálltam a színpadra 10-15 újonc elé. Nem mondom, hogy nem volt tele a gatyám - mert de - de iszonyatosan élveztem minden percét.

Nos, hogy ők mennyire, arról csak halvány sejtéseim vannak, de első körben örültem, hogy "túléltem". Hazalátogatásom után viszont újabb meglepetés ért: team leaderem mondta, hogy "lehet többször is felkérnének hasonlóra" a tréner csoportból. Természetesen hangosan bólogattam - olyannyira hangosan és természetesen, hogy szerdán, alig az esedékes tréning előtt két órával kaptam két prezentációt és egy "sok sikert" felkiálltást és bedobtak a mélyvízbe. Négy, azaz négy órán keresztül kellett fenntartanom a figyelmet, szórakoztatnom a nagyérdeműt és lehetőleg a legtöbb tudást beleszuszakolni a fejükbe. 

I-MÁD-TAM!!! (Hirtelen időugrás): kb. egy hónappal ezelőtt már láttam, hogy lehet Junior Trainer pozicióra jelentkezni, dehát...ki vagyok én, ugye? A termékismeretem még csak-csak, de az önbizalmam (igen, a nagy pofám ellenére) nem sok. Hiába kérdezte kétszer az aktuális csoport vezetőjének trénere, hogy "biztos nem érdekel???", annyiraszor csóváltam a fejem, hogy "ááááhhhh...nem hiszem, hogy menne". Közben persze a torkomban dobogott a szívem, hogy de mennyire nagyon szeretném...további fejleményekről később, ha már lesz miről :)

Lakás

Alig, hogy kedd éjjel hazaestem hulla fáradtan (20 gyerek üvöltötte végig a buszutat), egy gyors zuhany és mit ad Isten, természetesen megint elkezdett visítani a Co riasztó. Oké, rutinos rókák lévén, kinyitottuk ablakot, de csak szólt...akkor nosza, éjfélkor nekiindultunk a külkerületnek, hátha találunk új elemeket. Találtunk. Hazavittük. Kicseréltük. Csend volt. Egészen 5 órát. Majd reggeli kávé - és ihajj, újabb visítás. No, akkor telt be a pohár!

Azonnal írtunk főbérlőnek, hogy se ablak, se elem, se az Isten nyila nem segít már ezen a riasztón, visít, OLDJÁK MEG!!! Mindeközben már elkezdtem lakást keresni...a tegnapi nap fejleménye: főbérlő szerint momentán az volt a baj, hogy ÉN ROSSZUL TETTEM BE BIZTOS AZ ÚJ ELEMET A RIASZTÓBA, EZÉRT PÁR ÓRA ALATT LEMERÜLT ÉS EZÉRT SZÓLT ÚJRA. Nos, az a nagy büdös helyzet, hogy 31 évesen talán a + és - jeleket meg tudom különböztetni, tehát, behelyezni is be tudtam az elemeket. Ugye.

Viszont a hisztim, fenyegetésem és a videófelvételek hatására végre feljebb eszkalálta a problémát és ígéretet kaptunk arra, hogy az egész ház, főkémény kivezetőjéhez egy plusz ventillátort szerelnek, ami még inkább segíti majd - a nem létező? - légáramlást. A kedd éjszakai fejlemények után kettőt Pawunál aludtam...és lehiggadtam. 

Nyilván azonnal elkezdtem keresni lakásokat, főbérlő igencsak lobogtatja az egy évre aláírt szerződést (én mondjuk nem olvastam benne, hogy btw néha meghalhatok. Egy kicsit. Ugye) és bevallom, a hócipőmbe sem kívánom a költözködést. Ismét. Szóval tényleg ez lenne az utolsó dolog, amit szeretnék, de szó szerint agyvérzést kapok attól, hogy mindent bizonygatnom kell, hogy mindig én vagyok a hülye. Együttműködő és tényleg értékelem az erőfeszítéseket, amiket tesznek, csak miért kell mindig hozzátenni, hogy "oké, oké, megnézzük, de egyébént te basztad el"?! A lényeg, hogy lesz jövő héten egy nagyobb beszélgetésünk, ahol már nem kínálom kávéval, hanem igen szigorú és határozott feltételek fognak elhangozni.

Otthon

Múlt héten pénteken, azaz május elsején elindultam haza (Magyarország haza). Talán két szóban tudnám összefoglalni: érzelmi hullámvasút. Minden szempontból.

Elképesztően tanúságos volt: kiket, hol, hogy értem el, volt fontos, hogy lásson, ne lásson, ki, mire készült, nem készült. Félre ne értsetek, nem rossz szájízzel írom, csupán meglátásként jegyzem fel.

Borzasztó volt látni a várost, hogy hogy szétverték, a pisiszagban úszó hajléktalanok között lavírozni a Moszkva tér környékén és, teljesen elveszettnek érezni magam, hogy mikor, mire szállok fel és hol kötök ki a városban.

Ugyanakkor rengeteg élmény, JÓ ÉLMÉNY ért. Szívem megtelt Edikével, szülőkkel, szülői barátokkal, tesóval és olyan rég nem látott, ám szívemnek kedves ismerősökkel/barátokkal, akiknek a távolság és az esetleges ritka kommunikáció ellenére fontos volt, hogy lássanak, megöleljenek, hozzanak egy kis virágot, csokit, megigyunk együtt egy kávét (a pocakom pedig hazai koszttal).

Tündéremék és Krisztáék például elképesztő hősként verekedték fel magukat Pestre és tartottak ki velem a hideg, a béna szórakozóhelyek és a még szörnyűbb zene ellenére az este végéig.

Kedveskéim, és mindenki más: aki tudja, kire gondolok, az tudja:) Köszönöm! Köszönöm, hogy vagytok, hogy van kihez hazamenni, hogy mindenki egyéni nyűgje, baja, rohanása ellenére fogadott. <3

Szóval, egyszer nagyon otthon, máskor nagyon idegenként éreztem magam...furcsa.

Sok mindent és mindenkit elengedtem, vagy pont, hogy még szorosabban magamhoz öleltem.

Budapest - illetve mondjuk, a látkép - még mindig csodás, klassz a Margit hídon sétálni és a Margit szigeten üldögélni...hiányzik a Római és hiányzik Szentendre...de a sok szegény, rohanó és ilyen-olyan okok miatt "lecsúszott" ember, a kutyakakis és mindenféleszagú utcák viszont kevésbé.

Krakkó

A visszaút Krakkóba maga volt a rémálom. Húsz, azaz húsz gyerekkel voltam 8 órán keresztül összezárva. Ismertek, előbb olvadok el egy kölyökkutyától, mint egy babától (persze, kérdés, kinek a babája:)), de ez azért mégiscsak sok. Fizettem az útért, nem is olyan nagyon keveset (jó, nem egy ökör árát, de azért na). A velük utazó tanár/szülő persze a marha nagy liberális, mert a gyereknek mindent szabad felfogás mentén persze egyikre sem szólt rá. A tizedik fülsüketítő AAANYAAAAA, NÉÉÉÉÉZZZZDDD, NÉÉÉÉÉZZZDDD, AAAANYYAAAAA, NÉÉÉÉZZZZ MÁÁÁÁRRR IIIIDEEEEE után anyuka kedvesen odaböffentette: Gergőke, lehet, hogy valaki pihenne.

Igen bazze. LEHET. VALAKI. Mondjuk én. És ez csak az egyik Gergőke volt. A másik 19 még ennyit sem kapott...de persze előbb szállhatnak fel, előbb tehetik be a csomagot, és egyébkéntismegkülönbenis, iskolás csoport. Engem meg ez baromira nem érdekel. Amúgy. Szóval nem kicsit vágott rottyra az utazás, majd a riasztó, majd hajnalban kelés - végre elindult céges német:)) - majd tréning, majd Pawuhoz cuccolás, majd főbérlő...

Szóval amennyire nagyon klappolt minden a hazautam előtt, annyira éreztem szétcsúszva a talajt alattam visszaértemkor.

De nem baj, lassan mindent és mindenkit a helyére teszünk :)

(Pl. holnap a szülinapi bulimat ;))