2014. szeptember 14. 13:00-20:30. Budapest-Krakkó. Bezony. Életem talán legnehezebb 7,5 óráját éltem át, de épségben megérkeztünk - igen, "-tünk". Puszedli, Olgi meg én.

De, csak szépen, sorjában. Anyu elintegetett a körútról 13:00 után nem sokkal. Egészen a magyar határig nem volt nagy baj - azon kívül, hogy aggódtam, M2-őn vagy "öreg kettőn" megyek-e épp, illetve, ha az előbbin, akkor fizetős-e. A szlovák határ meglepően hamar elénk tárult, no de utána...?! Oké, oké, tudom, persze, csodálatos hegyek, még szebb dombok, zöld mindenhol, Gyűrűk Urába illő tájak, stb. stb. Tény és való. De az órákig, egymást követő hajtűkanyarok némi zuhéval tetézve nem sokat segített a lelkiállapotomon, az pedig, hogy rám dudáltak egy szintén, autópályának tűnő szakasz lehajtójánál (ahol lányos zavaromban inkább lehúzódtam), valószínűleg el is tévedtem. Újfent pályaszerű úton találtam magam - ijesztgettek, hogy egy szakasz fizetős, hát több kilométert végigcidriztem, mikor villognak le...:/ A végeláthatatlan zöldet, egymás utáni, hánytató kanyarokat és üvöltő Puszedli nyugtatását csak megfejelte az imitt-amott lezúdult vízáradat. 

Alig, hogy jelezte a GPS, hogy végre elértük a lengyel határt - ekkor már este hét fele járt, ami csak azért "klassz", mert direkt világosban szerettem volna kiérni...meglepetésként ért, hogy sík, forgalmas és teljesen jól járható útszakasz fogadott.

llletve fogadott volna, ha nem kerülök budapesti méretű dugóba. Igen, a pályán. Két ilyet is végigaraszoltunk, ekkor már kezdett fogyni nem csak a gyerekek, de az én türelmem is. Egyre csak sötétedett (de nagyon jó a világítás és az út minősége), hiszitek, vagy sem, mikor megpillantottam Kraków center táblát - abban a percben csendült fel a rádióban (nem, nem kazettán!) a Queen, You dont fool me száma. Szó szerint könnybe lábadt a szemem...(Edi szerint nincsenek véletlenek - ugye.).

A házat könnyen megtaláltam már városon belül, a hozzátartozó parkolót viszont már nehezebben - új építésű ház lévén hátulról, egészen bikflangosan lehet csak bejutni. Feldobtam a kölyköket, majd hosszú percekig keringtem a ház körül és vééééégre, fél9-9 körül beestem az ajtón. Ekkor csomagok még lent hevertek, de nem érdekelt. Apránként felhoztam párat, de még most is ül pár kevésbé fontos Dezsőben. Majd.

Ahogy illik, pezsgőt bontottam és leadtam a drótot otthoniaknak, hogy egyben, épségben. Olgi amilyen némán tűrte az utat, olyan gyorsan el is tűnt az első sarokban, Puszedli viszont felfedezett rögtön mindent, ahogy illik.

Mindezt a túrát egyébként Google térkép szerint kb. 6 óra alatt is meg lehetett volna tenni, de mentségemre szóljon, hogy első út volt, többször gőzöm nem volt róla, hol és miért megyek, üvöltött Puszedli és egyébkéntismegkülönbenis. Nőből vagyok, na.

Az első napról igazából sok mindent, meg nagyon még semmit nem tudok mesélni, annyira új. Korábbi munkahelyem után igazi felüdülés volt színeket látni, mosolygós embereket és ZENÉT HALLANI A KONYHÁBAN. Nyilván ez az első randi és nyilván nem gondolom, hogy minden fenékig rózsaszínpuffosszivárványosédesmézesmázos, mert az azért már látszik, hogy tisztelik a munkavállalókat, cserébe viszont tényleg van/lesz követelmény. De ezzel alapvetően semmi baj szerintem - sőt.

Megismertem a velem kezdő magyar srácokat is, mind nagyon helyesek, ahogy a külföldi multikulti kézzel-lábbal 10 féle náció keringése is az épületben:) (beleértve magamat is).

Ne haragudjatok, hirtelen csak ennyi, mert szó szerint elájulok a fáradtságtól - éjfélre kerültem ágyba és fél hétkor keltem (kicsit messze lakom, de a csodás lakás és a zöld környezet miatt megéri:)), de persze másfél óránként felébredtem, mert féltem tőle, hogy elalszom, mint tegnap :/

De all in all: zöld-színes-multikulti-izgalmas-mosolygós-utazós és most már lassan minden és mindenki a helyére kerül (ahogy mostohaanyum szokta volt mondani)