Volt ám itten is Húsvét - nem is akármilyen. Olyan nagyon igazi, nagyon keresztényi, nagyon meghitt, nagyon vizes és nagyon evős-ivós.

Történt ugyanis, hogy még februárban meghívott P mamája hozzájuk (Bogunyice) Húsvétolni. Az esküvő - és Edivel való beszélgetések - után sejtettem, hogy sok meleg ruhát kell vinnem (a templomban ugyanis szó szerint a szent lélek is belém fagyott), és kicsit felkészültem a mikéntekből és hogyanokból.

Szombat délelőtt indulunk Krakkóból, két óra - SZAKADÓ HÓ UTÁN! - már Bogunyicében is voltunk. A korábban már tapasztalt szeretettel és melegséggel fogadtak. Nagy ebéd, kis szabadfoglalkozás, majd az 1291 nagynéni és unokatesó közül átmentünk az egyikhez - ahol az összes többi családtag is összegyűlt. Mivel baba is született nemrég, így talán a szokásosnál is nagyobb volt a fejhajtás. Olyan terülj-terülj asztalka volt, hogy ihajj! 

Nagyjából hasonlókat esznek, mint mi ilyenkor: franciasaláta, sonka, kolbász, virsli, sajtok, bor, vodka, pálinka (mert vittem nekik:)), tojást viszont nem sokat láttam. Mind nagyon nagyon kedvesek, és főleg rettenetesen hangosak! Komolyan mondom, mintha egy olasz családba csöppentem volna. 15-20 felnőtt egy kicsiny szobában egyszerre óbégat, koccint, röhög fel, mindezt persze lengyelül. Elvétve próbálkoznak csak angollal-némettel, így leginkább P-re kellett hagyatkoznom, ha kommunikálni szerettem volna. Továbbá arra a kb. 200 szavas szókincsemre, amit eddig összeszedtem. Igaz, ez nem sok, viszont nagyon örültek neki, hogy legalább próbálkoztam :)

Továbbra is állíthatom: igazi egzotikumnak számítok Szilézia régióban. Mindenki fehér bőrű, kék szemű, szőke avagy fekete hajú. Ez persze általánosításnak hangzik, de ijesztően igaz. Megszámoltam, 16 felnőtt kék szempár meredt rám, mikor annyit mondtam lengyelül, hogy "köszönöm". 

Egy kisebb adag süteménymérgezés után indultunk este a templomba. Nem mondom, hogy a wc ajtót nem aggattam magamra (mert de), olyan hideg volt (látszott a lehelletünk!). Bevallom, amennyire nyitott és befogadó vagyok, na pont annyira volt fura és a végén kicsit sok is nekem. A szeánsz 2 órásra sikerült - másfél óránál, azaz, a csúcson elég lett volna abbahagyni, de ráhúztak még egy-két dalt.

Továbbra sem világos nekem, ha elvégre ünnepelünk és feltámadtunk és valami jónak örülünk, akkor miért hangoznak a keresztény ünnepek, ceremóniák úgy, mintha a világ legfájdalmasabb és legszomorúbb estéjüket kellene túlélniük. Pap bácsi vizet locsolt, ostyát osztott, volt kifele-belefe-körbe-fel-le menetel és persze a múltkori alkalomról ismerős feláll, leül, feláll, leül, letérdel, feláll, leül. Legalább nem fáztam annyira.

Amennyire furi volt nekem az este és a vidéki, keresztény szokások, nekik pont annyira volt az, hogy én erről kb. semmit nem tudok, de még csak megkeresztelve sem vagyok. Mivel mind nagyon kedvesek és szerintem el is fogadtak, így igazából szó szerint eszmét cseréltünk. Órákat beszélgettünk egy pohár bor mellett a felmerült kérdésekről, aggályokról, buta dogmákról, előítéletekről és úgy általában, az élet nagy dolgairól.

Vasárnap együtt reggeliztünk, majd folytattuk a jövés-menést. Egy uncsitesónál kávé, a másik nagynéninél sütemény, a nagybácsinál kávé. Életemben először pedig akármennyire is tiltakoztam, nem úsztam meg a hétfői nyakbalocsolást. Nem ám parfümmel, meg picit meg versike: uzsgyi, vödör, vizipisztoly - miközben én még az ágyon ültem. A hétfői kávé, ebéd, locsolkodó körmenet után értünk vissza Krakkóba, kb. fáradtabban, mint elindultunk - dehát, ezek az "utazós hétvégék" már csak ilyenek:)

Mindenesetre klassz volt látni, érezni, hogy igazi-igazi család van, igazi-igazi beszélgetésekkel, kedves szokásokkal, tisztelettel a hagyományok felé.