Volt ám itten is Húsvét - nem is akármilyen. Olyan nagyon igazi, nagyon keresztényi, nagyon meghitt, nagyon vizes és nagyon evős-ivós.

Történt ugyanis, hogy még februárban meghívott P mamája hozzájuk (Bogunyice) Húsvétolni. Az esküvő - és Edivel való beszélgetések - után sejtettem, hogy sok meleg ruhát kell vinnem (a templomban ugyanis szó szerint a szent lélek is belém fagyott), és kicsit felkészültem a mikéntekből és hogyanokból.

Szombat délelőtt indulunk Krakkóból, két óra - SZAKADÓ HÓ UTÁN! - már Bogunyicében is voltunk. A korábban már tapasztalt szeretettel és melegséggel fogadtak. Nagy ebéd, kis szabadfoglalkozás, majd az 1291 nagynéni és unokatesó közül átmentünk az egyikhez - ahol az összes többi családtag is összegyűlt. Mivel baba is született nemrég, így talán a szokásosnál is nagyobb volt a fejhajtás. Olyan terülj-terülj asztalka volt, hogy ihajj! 

Nagyjából hasonlókat esznek, mint mi ilyenkor: franciasaláta, sonka, kolbász, virsli, sajtok, bor, vodka, pálinka (mert vittem nekik:)), tojást viszont nem sokat láttam. Mind nagyon nagyon kedvesek, és főleg rettenetesen hangosak! Komolyan mondom, mintha egy olasz családba csöppentem volna. 15-20 felnőtt egy kicsiny szobában egyszerre óbégat, koccint, röhög fel, mindezt persze lengyelül. Elvétve próbálkoznak csak angollal-némettel, így leginkább P-re kellett hagyatkoznom, ha kommunikálni szerettem volna. Továbbá arra a kb. 200 szavas szókincsemre, amit eddig összeszedtem. Igaz, ez nem sok, viszont nagyon örültek neki, hogy legalább próbálkoztam :)

Továbbra is állíthatom: igazi egzotikumnak számítok Szilézia régióban. Mindenki fehér bőrű, kék szemű, szőke avagy fekete hajú. Ez persze általánosításnak hangzik, de ijesztően igaz. Megszámoltam, 16 felnőtt kék szempár meredt rám, mikor annyit mondtam lengyelül, hogy "köszönöm". 

Egy kisebb adag süteménymérgezés után indultunk este a templomba. Nem mondom, hogy a wc ajtót nem aggattam magamra (mert de), olyan hideg volt (látszott a lehelletünk!). Bevallom, amennyire nyitott és befogadó vagyok, na pont annyira volt fura és a végén kicsit sok is nekem. A szeánsz 2 órásra sikerült - másfél óránál, azaz, a csúcson elég lett volna abbahagyni, de ráhúztak még egy-két dalt.

Továbbra sem világos nekem, ha elvégre ünnepelünk és feltámadtunk és valami jónak örülünk, akkor miért hangoznak a keresztény ünnepek, ceremóniák úgy, mintha a világ legfájdalmasabb és legszomorúbb estéjüket kellene túlélniük. Pap bácsi vizet locsolt, ostyát osztott, volt kifele-belefe-körbe-fel-le menetel és persze a múltkori alkalomról ismerős feláll, leül, feláll, leül, letérdel, feláll, leül. Legalább nem fáztam annyira.

Amennyire furi volt nekem az este és a vidéki, keresztény szokások, nekik pont annyira volt az, hogy én erről kb. semmit nem tudok, de még csak megkeresztelve sem vagyok. Mivel mind nagyon kedvesek és szerintem el is fogadtak, így igazából szó szerint eszmét cseréltünk. Órákat beszélgettünk egy pohár bor mellett a felmerült kérdésekről, aggályokról, buta dogmákról, előítéletekről és úgy általában, az élet nagy dolgairól.

Vasárnap együtt reggeliztünk, majd folytattuk a jövés-menést. Egy uncsitesónál kávé, a másik nagynéninél sütemény, a nagybácsinál kávé. Életemben először pedig akármennyire is tiltakoztam, nem úsztam meg a hétfői nyakbalocsolást. Nem ám parfümmel, meg picit meg versike: uzsgyi, vödör, vizipisztoly - miközben én még az ágyon ültem. A hétfői kávé, ebéd, locsolkodó körmenet után értünk vissza Krakkóba, kb. fáradtabban, mint elindultunk - dehát, ezek az "utazós hétvégék" már csak ilyenek:)

Mindenesetre klassz volt látni, érezni, hogy igazi-igazi család van, igazi-igazi beszélgetésekkel, kedves szokásokkal, tisztelettel a hagyományok felé.

És tényleg. Minden bizonnyal sokan gondoltátok, hogy "nah, eddig tartott a nagy blog lendület, már nem is fogja írni"...a nagy helyzet az az, hogy "nem véletlenül szakadt meg" január 24-ével az írásfolyamom. 

Történt ugyanis: 2015. január 28-án, este 10-fél11 körül az egyik krakkói kórházban kötöttem ki. Most már ne ijedjetek meg, minden rendben, csak "szerettem volna megmagyarázni eltűnésem okát".

Január 28 este - hajfestés okán - a szokásosnál sokkal sokkal tovább zuhanyoztam - ráadásul, mivel főztem is, az elektromos szagelszívó is ment.

A CO riasztó ugye ekkor már napok óta hevert a tükör előtt, ugyanis beriasztott még arra is, ha a nappaliban ittam a kávét...időm meg nem volt egyeztetni a főbérlővel (egyébként is egy igazi, minden lében spúr kanál seggfej, ha nem muszáj, nem kontaktálok vele). Zuhany után nem kicsit csengett a fülem, szédültem, hányingerem volt - node, alacsony vérnyomásúaknak ez nem újdonság, hogy forró fürdő után forog a világ.

Okos leány lefekszik, mélyeket lélegzik, lábakat felteszi és azt gondolja, nemsokára elalszik és akkor a fejfájás is elmúlik reggelre...amíg a macskája rá nem hozza a frászt.

Puszedli ugyanis épp a cicatoalettre készült (háló mellett van a fürdő, így ráláttam), mikor púpos háttal tolatott ki, befordult a hálóba hozzám és (SZÓ SZERINT) cikk-cakkban elindult befelé. Szemeivel üvegesen meredt előre, hiába szólítgattam, se kép, se hang és elbújt az ágy alá. 

(Még szerencse, hogy paranoiásan féltem őket és tudom, ha viselkedésben változás áll be, az komoly bajt jelent). Így azonnal felpattantam (volna) az ágyból, hogy hívjam Pawut, de ekkor már összecsuklottak a lábaim alattam és kapkodtam a levegőt. Első gondolatom az volt, hogy "csak hisztit kaptam, mert annyira aggódom Puszedliért", majd átkúsztam a nappaliba a telefonomért. Hála égnek fel volt töltve kredittel és az utolsó kimenő hívásom Pawu volt, így csak egy gombot kellett megnyomnom (de még mindig földön térdelve/fekve)

Innentől csak foltokra emlékszem - nem tudnám megmondani, hogy milyen nyelven, de tudom, hogy óbégattam neki a telefonba (csoda, hogy felvette, mert Juventus meccs volt aznap este - ez még valahogy félkómában eszembe is jutott, hogy basszus, aközben zavarom meg), hogy "Puszedli...baj van...fáj a fejem, cseng a fülem...gyere át...hívd az állatorvost...valami...nem tudom mi történik...Puszedli".

Pawunak volt annyi esze és lélekjelenléte, hogy sörözés ellenére azonnal kocsiba ugrott és végig szóval tartott, hogy ne veszítsem el az eszméletem/eszem...beszéltetett, mondta, hogy nyissak ablakot és fordítsam el a kulcsot a zárban (nyilván, hogy majd be tudjon jönni)...amikor rámtalált, még mindig köntösben voltam, vízes hajjal, csak arra emlékszem, hogy rettenetesen bőgtem, azt hittem, Puszedli miatt kaptam sokkot (hogy tuti szarul van, baj lesz, hívjunk állatorvost.) Nyilván nem esett le, hogy "velem történt valami"...Pawu 5 perc tanakodás után hívta a mentőket, de ekkor már elkezdett remegni a baloldalam (lábam és kezem).

Ekkor kapcsolt, hogy azonnal ki kell vinnie, félkómában próbáltam segíteni, hogy fel tudjon öltöztetni, mire kikecmeregtünk, már jöttek is a mentők. Én a második emeleten lakom, már az elsőn üvöltött az ő CO mérőjük...ekkor esett csak le igazán, hogy mi történik pontosan (ennek a súlya még nem jutott el az agyamig)...csapatnyi ember berohant a lakásba, én a folyosón óbégattam, hogy a "macskák, a macskák, az ablakot, ne, vigyázzanak kérem"...de már vittek is le a mentőautóba és szerelték rám az oxigénmaszkot...mindeközben Pawu fent koordinált mindent és mindenkit, táskámat le, ajtó bezár, kulcs, iratok, Pesel szám, tök tudja micsoda...

A sürgősségi várójában már kezdtem magamhoz térni, de felfogni még mindig nem fogtam fel teljesen, min is mentünk keresztül. "Oké, szarul vagyok/voltam, de már minden rendben, nemsoká mehetünk haza"....ahham, hát nem.

Fél órát, órát talán üldögéltünk a váróban, már fektettek is le minket, azonnal vérvétel, EKG...és "hurrá". Nem kicsi, de legalább nagyon komoly szénmonoxid-mérgezés diagnosztizáltak nálam, Pawunál valamivel enyhébbet, de tuti, ami tuti alapon, őt is bennttartották négy napig.

Január 29, hajnali 3-fél négy körül néztünk az óránkra először és gondoltuk végig, hogy akkor most mi és merre...mindezt persze oxigénmaszkkal, szedettvedett ruhában, szétesve, ágyon fekve.
Voltak olyan kedvesek, hogy egy, két személyes terembe fektettek bennünket - hozzátenném, nem nagyon vették volna hasznomat nélküle, mert ők nem nagyon beszéltek angolul, én meg nyilván lengyelül...

Az ezután következő 6-7 napot nem is részletezném, kórházi koszt, hajnali vérvétel, főbérlő veszekedés-bizonygatás (kitalálta, hogy tuti "csak hisztiztem és annyira féltem, hogy történni fog valami, hogy bevonzottam és produkáltam a tüneteket") - hála az égnek, az orvosunk annyira megdöbbent, hogy túléltem és annyira a szívén viselte a sorsunk, hogy ott, az orrom előtt, úgy leordította és kiosztotta a vérképpel, hogy öröm volt hallgatni (nem, nem igaz, hogy öröm volt hallgatni, az első négy napban ugyanis folyton bőgtem...szó szerint leesett, hogy mi lett volna ha...és, hogy élek...és ez a fiú mellettem a hordágyon...megmentette az életemet...nem kicsit...hanem nagyon)

Mikor már magamhoz tértem, utánanéztem a számoknak - nem kellett volna. Amikor beértünk a kórházba, 28as volt a CO szintem. Nem baj, ha ez nem mond nektek sem semmit, nekem sem tette. Csak akkor, mikor jobban elolvastam: 40-től ájulás, 60-tól "köszönjük a részvételt, játék vége"...ez már ugye a lakásból való kimentésem után mért érték...tipp alapján 40 körül jártam (végtagremegés)...orvos szó szerint megtapsolt az ágy mellett, hogy ekkora szerencsét rég látott és "ugye tudom, hogy öt percen múlt"...és itt most nem az irodalmi túlzásokra gondolt/gondolok. Tényleg. 5 perc. Az élet.

Ezt a tényt még a kórházból való "szabadulásom" után is sokáig nehéz volt megemésztenem...és itt most nem kezdek el coelhoi igazságokat osztani...hogy "a másik oldalról" minden másnak tűnik...érti, aki érti. De tény: rég örültem annyira a friss levegőnek és annak, hogy érzem az arcomon a nap sugarait...éltem. És ÉLEK. 

Életemben először kanül, minden reggel vérvétel

Bentlétem alatt elvileg mindent ellenőrzött főbérlő (persze volt még nem kevés Benny Hill show, miután hazamentem, újra beriasztott a riasztó, kiderült, hogy nem volt szabályos a "lyuk" a fürdőszoba ajtó alján, hogy nem lehetne gázos bojler és elektronikus szagelszívó - de pláne nem mehetnének egyszerre - hogy a riasztót bevizsgáltatja.

Vége: miután jeleztem meglátásaimat - ÉN, ÉLETÖSZTÖN BAJNOK NŐ - a szerelők az első körös "áh, ez nő, nem tudja miről van szó" után elismerősen bólogattak, hogy "persze, hogy megtörtént a baj, hiszen EZ CSAK FIZIKA". 

Égéshez - bojler - oxigén kell. Szagelszívó szintén szívja el az oxigént. Új ablakok túl jól zárnak, azonnal O2 hiány lép fel és a CO bentmarad. REMÉLEM ÉRTITEK, HISZEN EZ CSAK FIZIKA!

Hogy miért kellett ehhez megvárni, hogy kórházba kerüljek, ne kérdezzétek...whatever.

A következő kérdés úgyis az lesz, hogy és ezután még maradtam-e a lakásban. Bevallom: igen. Egyrészt, mert nagyon szeretem, nagyon otthonos, másrészt ippeg, hogy kipakoltam, nem vitt volna rá a lélek, hogy megint dobozoljak (fél éven belül harmadszor). A szemem előtt tényleg mindent leellenőriztek, kijavítottak, azóta is - kopp-kopp - minden rendben. Nem mondom, hogy az első hetekben nem figyeltem paranoiásként Puszedlit, az új CO riasztót és nyitogattam pánikszerűen az ablakot - mert igen - de megnyugodtak a kedélyek és minden megy a maga kis rendjében.

Azért, a kórházi kaja itt se kutya...

Betegállományom alatt Sapu és Anyu is volt kint, de a továbbiakról később...:) Volt itt szomszéd eláztatás, mosógép SAGA, munkahelyi káosz-őrületcunami, szóval, csak a szokásos :P

Boldog Nyuszit és csodás pihenést mindenkinek, rettegjetek, itt vagyok, élek és miután kisüt a nap, jobban fogok pörögni, mint eddig valaha ;)

Lassan egy hete vagyok az új lakásban, de még mindig dobozokból és sporttáskából élek, szegény mosógép folyamatosan dolgozik (mondjuk inkább, hogy zörög), de rossz szavam ne legyen, a korához képest hősiesen viseli a szennyeshalmokat.

Gyerekek a mellékelt ábra szerint nem sokat törődtek a költözéssel - mondtam már, hogy mennyire jó fejek?! A hirdetésben is az állt anno, hogy "barátságos és pozitív lakás", és ezt nincs is okom vitatni, sőt, Olgi be is bizonyította. Alig egy óra után már jött-ment, játszott, aludt, szóval, tényleg felbátorodott és itt még a korábbi emelt szintű anyás faktort is meg tudta fejelni, alig tudom kivenni a számból. Otthon van.

A hetem nagy része a két lakás közti ingadozással telt, vártam netes pasit, szívinfarktust kaptam szénmonoxid riasztótól, megyek vissza Zolihoz még egyszer felmosni, ablakokat lepucolni és nemsokára IKEA-ba. De végre jutott időm megnézni többiekkel a Hobbitkát - nem, ezúttal egyáltalán nem értek egyet sem IMDB-vel, sem a kritikusokkal. Jó, mondjuk több, mint elfogult vagyok, de akkor is. Egyedül a technika nem tetszett, amivel készítették.

Értem én, hogy Úr Isten de élethű, de pont ez vette el a egésznek a meseszerűségét - szinte látni lehetett a színészek egy-egy pattanását is. Éppen ezért a jelenetek sokkal kevésbé voltak monumentálisak és látványosak - mesések - mint korábban. Ugyanakkor nyilván az utolsó fél-egy órát végigbőgtem. Ami szép, az szép, na. 

Melóban ugyanúgy hajt a csapat, mint korábban, de nemsokára visszajönnek többiek, úgyhogy egy kis ideig újra teljes lesz a létszám - igaz, utána megint három lányzó fejét tágítják, így ismét lesz hajrá.

A rohanások közepette nagy újságok is vannak: Zoli holnap jön haza, C-nek sikerült az interjúja, úgyhogy nem győztem sikítozni esténként neki a telefonba/skypeba és egészen érdekes dolgokat találtam az egyik hiperben:)

A kéztörlő jött velem, ha már ilyen szépen tájékoztattak, hogy nem toalett papírt, hanem Szilviát emeltem le a polcról. A "magyar szószhoz" még nem voltam elég bátor...

Bocs, hogy ilyen rohanásban és tőmondatokban írtam, de 24-48 óra alatt kb. egy heti menetrendet kellene kipipálnom....Pusziiiiii

Értem én, hogy a magyar is vándorló nép volt. DE CSAK VOLT.

De egy-két nap, és végre elfoglalhatom a krakkói Mica lakot. Bár Z lak minden percét imádtam és fájó szívvel hagyom itt ezt a kis csoda palotát, ideje, hogy saját fészket rakjak. Az elmúlt három napom - és még most este egy kicsit - ezzel telt. Igen, újra költözéssel és cuccolással.

A kép csak illusztráció, kb. a negyedét tükrözi. A körmös cuccok ugyanis még dobozban hevernek és eddig négyet fordultam, a finish a gyerekekkel lesz ma este. Ez azt jelenti, ma este már az új Mica lakban hajtom álomra a fejem.

Jó, soknak tűnhet, de egyébként tényleg nem az, és sok hős is jelentkezett segíteni:) De nem akartam őket befogni, így csak immel-ámmal nyüszítettem bőröndökkel segítségért. Uh tényleg egy rossz szavam nem lehet.

És, ha még a főbérlő szerencse faktoromat nézzük?! Hát akkor meg aztán elől-hátul összetehetem két kezem. Z után nem is gondoltam volna, hogy kívánhatnék jobbat, az életnek mégis sikerült meglepnie. Illetve, az új főbérlőimnek.

Ez fogadott este, mikor átvittem az első adag ruhát...komolyan mondom, azt hittem elájulok ott, menten az előszoba közepén. Most tök őszintén: EZ MENNYIRE GIGACUKI MÁÁÁÁÁR????

Nagyjából ennyiről tudok most beszámolni, a múlt hetemet nem akarjátok tudni. De tényleg nem. Olyan szinten kihajtottuk a belünket bent, hogy szuperlatívuszokban tudnék csak mesélni, de inkább nem teszem. Egyrészt, mert ez múló állapot, másrészt, mert más csapatoknak ilyenek a mindennapjaik, mi igazán szerencsések vagyunk, uh csitt. De tény, nagyon kivett nem csak engem, azt hiszem mindenkit.

Viszont múlt héten az egyik cseh srác szervezett game night-ot, hívjuk kártyaestnek. Olyan jól sikerült, hogy jövő hét hétfőre is belőtt egyet, csütörtökön Hobbitka 3-at szeretnénk megnézni, én palacsinta estet tervezek, Z-nek is lesz biztos welcome bulija és Enikő is hirdetett Ladies night-ot, szóval folytatjuk a rock and rollt ;) 

ui.: új lakásban még nincs net, ezért kicsit akadozva leszek elérhető, de igyekszem mihamarabb elintézni azt is.

...aláírom a lakás szerződést, amikor majd' harmad létszámon fogunk működni, amikor C szívem csücske interjúzni fog, amikor lehet, hogy megnézem a Hobbit 3-at, szülinapra/vagy pókerezni megyek, múlt héten pedig, hogy elhívtak februárra esküvőre.

Úgyhogy csak pár percre ugrottam ide fel - pedig még csak hétfő van, de már leragad a szemem. A tegnapi mozizás ugyanis elnyúlt a sok előzetes miatt. Exodust néztük meg, hááááát....őszintén: nem vagyok elragadtatva. De, nem spoiler-kedek és ahogy korábban említettem, nem vagyok filmkritikus, így nem húzom le (nagyon).

Holnapra beszéltük Martinával (cseh lány), hogy meg kellene nézni a Hobbitkát (akivel hétvégén körmöztem is), bár nem tudom, keddre jó ötlet-e ilyet tervezni. Ma találkozom a leendő főbérlő hölggyel, szóval a mai nap sem lesz túl rövid.

Mit mesélhetnék még így nagy sebtiben...? Nem is tudom...még nagyon reggel van. Nincs is más előre, mint "weiter rock and roll"!

...majd ki. Hétfőn ugyanis Enikővel, egy volt kolléganőjével és a pasijával voltunk szabadulós játékon.

Ezúttal nem az otthon oly' nagyon imádott horror labirintus félébe, sokkal inkább logikai-nyomozós-nyomkeresős-lakat nyitós- számkombinációsba mentünk. Kicsi a világ - és magyarok a nagyvilágban ugye - kiderült, hogy a tulaj magyar és Budapesten is van hasonló játékuk. Combinator - nem tudom, otthon hogy hívják, de örülök, hogy itt is betört ez az őrület. Állítólag több féle is van itten Krakkóban, úgyhogy szerintem ellátogatunk még hasonlóba.

Nem lövöm le a poént, hátha itteniek közül valaki el szeretne menni, a lényeg: kis segítségekkel ugyan, de kijutottunk. De, nemcsak ezért szerettem volna megosztani veletek a hétfő estémet. 

Történt ugyanis, hogy az egyik nyom mellett egy kb. kézfej nagyságú, sárga könyv mosolygott. Nyilván azonnal felkaptam, megszimatoltam - jajjjj, annyira finom igazirégikönyv illata volt! Mivel felismertem a W E G R Y betűkombókból, hogy valószínűleg valami magyaros izéről lehet szó, hirtelen kibukott belőlem, hogy "jaj de szeretném ezt a könyvet!" Persze, viccnek szántam, hiszen a dekoráció egy darabja volt.

A vendégkönyvbe írás és kis beszélgetés után búcsúzáskor a (lengyel) recepciós srác (?) visszaszaladt a szobába és kihozta nekem, hogy "you can keep it" (megtarthatod).

Komolyan mondom, azt hittem elsírom magam - mondjuk Edi szerint én úgyis "mindig elpityeredek" :3 (Na jó, de tényleg, ez mennyire cukiság már???)

Szóval, újabb bizonyítéka annak, hogy lengyel-magyar két jó barát. Már csak elő kell túrnom a lengyel-magyar szótárat (vagy Google majd segít, ugye) és megtudnom, miről szól ez a csoda kis könyv. A címe valami olyasmi, hogy "Az út Magyarországon át vezet" (1981). Következő kihívás az évre megvan.

Jégen. Két éve próbálkoztam vele utoljára és örömmel jelentem, lila foltok nélkül megúsztam a kalandot, sőt - leszámítva a tömegnyomort és a vagánykodókat a jégen - élveztem is. Lassan, totyógosan, de kellően fárasztóan csúsztunk egy órát Enikővel és az egyik barátjával az egyik hokistadionban. Hiába vagyok vérprofi görkorival - ugye - ez sajnos teljesen más.Végre a multisport kártyámnak is így hasznát vettem. Kimelegedésre forró csoki és tea a legjobb orvosság, így átmentünk az egyik kedvenc (Atelier) helyemre, megváltottuk a világot, összeírtunk csomó-csomó télire való programot.

Ezen kívül töményen filmeztem, takarítottam, pókereztem és főztem a négy napos "miniszabi" alatt. Bevallom, olyan lusta voltam egyik-másik nap, hogy már magam is szégyelltem. Viszont rengeteg filmbéli hiányosságomat bepótoltam az utóbbi napokban. Nyilván volt ezek között ismétlés is, de sorban kb.

Az adósság, Ollókezű Edward, A halott menyasszony, Álom luxuskivitelben, Az interjú, A Wall Street farkasa és végül a szívszaggató A nővérem húga. Jah és befejeztem a Big Bang Theory-t is, úgyhogy izgatottan várom a folytatást. Mivel nem vagyok filmkritikus, ezért nem is illetném a felsorolt műveket sem elmarasztaló, sem magasztaló szavakkal. Ki-ki döntse el, mit szeret:)

Emellett a tervek szerint a kezeimre is volt időm, íme a mostani JegesHidegTéliFagyosMetálHavasValami.Hamarosan nekiesek a (méltán) oly népszerű káposztás találmányomnak, megígértem kolléganőmnek, hogy neki is készítek és egyébként is, kell a főtt kaja a hétre.

Holnap - folytatva a télűző programok sorát - elmegyünk egy szabadulós játékra, nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz. Otthon a horror labirintust nagyon szerettem, de ott ugye nem IQ-ról, sokkal inkább szívbajról szól a játék.

Alig két hét és a kis pakkomat is készíthetem az új lakásba. Lehet fogadni, oda is el fog-e kíérni a fúró átok. A két nappal ezelőtti fél10-10es kezdéshez képest tegnap reggel FÉL NYOLCKOR álltak neki ütvefúrózni. Becs szó, meg fogom kérni Z-t, mikor felújítja a lakást, csakis reggel 6-kor kezdje, vagy este 9-kor folytassa. (Karikás) szemet szemért, fúrást fúrásért. 

...FÚRÁSSAL ébresztenek a szomszédok az idei év első szabadnapján. Úgy tűnik, a "fúrás átok" nemzetközi, ide is elkísért. :P

...azt a végtelen nyugalmat és hálát, ami ma ébredés után ismét "úrrá lett rajtam". De azt hiszem, a platform (blog) és a szókincsem sem lenne elegendő hozzá. Így csak apránként tudom talán érzékeltetni, hogy mennyire nagyon...!

Rég nem írtam, kérlek bocsássátok meg nekem, de a hazaút, az otthoni őrület road show és a "visszaszokás" kicsit kivett belőlem, de igyekszem összeszedni magam:).

Naszóvalazvanhogy, időrendben:

Múlt héten szombaton érkezett (karácsony előtti) hozzám Sapu, egyet aludtunk és már vitt is haza minket a babákkal.

Gondolom a következő kérdés úgyis az lenne: és, milyen volt az út? Őszintén? Még így is, hogy Sapu (hősként!) vezetett Krakkóba, majd Budapestre, majd vissza Krakkóba és haza, rettenetesen fárasztó. Mikor visszaértünk, este hatkor kidőltünk mindahányan voltunk. Pedig, nekem "csak" jól kellett mutatnom az anyósülésen. Összegezve: igen, Szlovákia még mindig csodálatos. Hegyek-völgyek-hófedte dombok, piciny, képeslapos falvak ÉS HÓ, JÉG, KÖD, ÖKÖRHUGYOZÁS UTAK ÉS SOKSZOR MAXIMUM 30-40 KM/H-S SEBESSÉG. Amikor azt hinnéd, már nem jön több hegy, akkor de...még egy. Megnyugszol és örülsz, hogy "most már tuti nem jön több", és DE! És ez így megy hosszú órákon át...Hogy ehhez hozzá lehet-e szokni egy idő után, nem tudom, de tény: NEKEM VAN A VILÁGON A LEGJOBB APUKÁM, HOGY EZT ÍGY MENEDZSELTE! Vérprofi, na.

Szóval a lehető legjobb kezekben és a legnagyobb segítséggel múlt hét vasárnap délután landoltunk Budapest cityben. (1. hála)

Sanci mérhetetlen türelemmel és megértéssel viseltetett gyerekek hóbortjai iránt (zum Bespiel virág rágás) és nem győzött minket körbeugrálni, mit szeretnék reggelizni, kávé készen, mikor hova jövök-megyek, éjjel surranok haza, mert annyi, de annyi embert szerettem volna körbeölelgetni, hogy három hét is kevés lett volna rá - és ugye nekem "mindössze" öt napom volt. (És így sem tudtam mindenkivel találkozni :( ) (2. hála)

Otthoniak közül mindenki nagyon rugalmas volt, hétfőn pl. sikerült 5 embert is körbepuszilnom (plusz járulékos látogatások), mindannyian a Jászai-Margit híd-Óbuda útvonalon vártak, alig győztem koordinálni, kit "hova rendeljek", kit hol szedjek össze. (3. hála nektek, hogy megkönnyítettétek a szervezést-tervezést).

És akkor kedden belém állt az ütő...igen, kevesebb, mint két teljes nap kellett ahhoz, hogy Budapest igazi tükröt tartson és emlékeztessen, miért is vágytam el onnan - ill. az országból - annyira. Kezdtem a postán. Első ablaknál végigálltam a sort. Csekkbefizetés mellett egy meghatalmazást is le szerettem volna adni, hogy Sanci kezelheti a küldeményeket. Amikor az ablak túloldalán ülő hölgy közölte, hogy "másik ablak", kibukott belőlem a "valahogy gondoltam!", hogy egy szimpla, A4-es lapot "nem lehet ám csak úgy" leadni. (Hova is gondolok, még a végén anarchiába torkollna egy-egy nap a postán)  

Jó kislányként és ügyfélként átbaktattam a másik, kilóméteres sorba. A fogatlan (nem, nem túlzok) elhízott biztonsági őr hangosan kommentálta az eseményeket, úgy, mint "Persze, mindenki az utolsó percben intézi, jaj de nagy a jövés menés, bezzeg most de sürgős, igen, kérem álljunk arrébb, nem igaz, hogy nem lehet elférni..." stb. Háttérzajnak éppen megtette. A sor elején - úgysem hiszitek el - rázendített egy pár hónapos baba...nem baj, minden ilyen jelenetnél kell lennie egy ügyeletes üvöltő gyereknek.

Az előttem álló hat ember közül az egyik idősebb néni úgy gondolta, az ablak mögött ülő ügyintézőnek más dolga sincs, mint kedélyesen csevegni vele, az előttem álló 50-es, mackós, lezabált felsős, kissé alkoholmámorban úszó nő pedig, hogy engem marhára érdekel, hogy ő 3 hete várja a csomagját. És persze a méltatlankodására rettentően kíváncsi vagyok (nem). Hiába, 25 év alatt ez (sem) változott otthon.

Az i-re a pontot egy korosabb nagymama és az ő banyatankja tette fel, mikor elkaszálta a bal lábam, és nyilván annyit - sem - böfögött, hogy elnézést...nem baj, megyünk tovább, Westend ügyintézés. Annak ellenére, hogy világ életemben Budapesten éltem, nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy hányjak-e az aluljáróban.

Hajléktalanok sorminta szerűen feküdtek egymás mellett, szó szerint stricik és kurvák sétálgattak körbe, sötétebb bőrű kollégák hiéna falka szerűen csoportosultak a kijáratoknál és orrfacsaró pisi- és egyéb szag keveréke terjengett. (Bocs).

Hogy hányszor rúgtak fel a karácsonyi forgatagban a Westendben, már nem is számoltam...a finish pedig: egy ismerős lányzó táskáját fényes nappal, a villamosmegállóban próbálták pengével felvágni a Corvinnál. Volt annyi lélekjelenléte, hogy szó szerint orrbagyűrte "támadóját", ugyanakkor elmesélése alapján egy, azaz egy ember sem hederített rá kedd délután négykor a mélyen tisztelt villamosra váró közönség közül...a Moszkva téri élményem már "fel sem tűnt". A szintén egymás hegyén-hátán fekvő szegények közt sétálva egy bolond-részeg pasas hangosan káromkodva jött-ment mellettem, egy másik, erősen túlmozgásos és ijesztő figurával pedig a villamoson utaztam. (Igen, még mindig félek a bolondoktól és igen, vérlázítónak tartom, hogy bezárták az OPNI-t)

Így kedd estére ismét képen vágott a nagy valóság. Tudom, hogy Budapest nagyító és koncentráltan szembesít mindennel. És hívhatjuk gyávaságnak, struccpolitikának, önzőségnek, bárminek: de én ezt nem bírom nézni/hallani/élni benne. 

Nem vagyok olyan régóta itt, hogy azt mondhassam, "jaj a gazdag nyugat, mert itt aztán mindenki Ferrarival jár", és nem is mondanám soha. Mert nem igaz. Nem tudom, hogy "csak" a három hónap távollét nagyította-e fel ennyire, vagy tényleg nagyobb méreteket öltött a szegénység, vagy mindig is ilyen volt, csak "én nem vettem észre", de szívszorító volt látni, szembesülni vele ismét. (4. hála, hogy Krakkóban élhetek és "megkímélhetem önző módon a lelkem ezektől az élményektől")

24-25-26 hol nyugisan otthon, családdal, hol rohanósabban, barátokkal, szívem csücske emberekkel telt. Itt valójában csak szuperlatívuszokban tudnám leírni, hogy mennyire nagyon nagyon feltöltötték a szívem, lelkem szeretettel. A könnyes nevetések, a takaró alatti kuckózások degeszre evés után, a "vérre menő" viták, a "csakmiértjükvirágnyelv", Anyuk és barátnő főztje, Krakkó-Budapest-Bécs tengely pótolhatatlan. Tényleg...annyira nagyon szeretve éreztem magam, hogy elváláskor össze is szorult rendesen a szívem...hiába no, öregszem, szentimentális vagyok/lettem. Csordultig teltem és "kibuggyant". (1.000.000 szoros hála értetek).

27-én már indultunk is vissza Sapuval. "Viszonylag" normálisan megúsztuk a visszautat is, a nagy hó vasárnap délután szakadt le. Igaz fehér Krakkó fogadott minket, az utakat hellyel-közzel letakarították. Egy alvás után életem első férfiját is elintegettem...no akkor üres lett hirtelen a lakás. Meg úgy minden...nem is nagyon kezdtem magammal semmit vasárnap, nyakig beburkolóztam a karácsonyra kapott extrameleg és gigapuha takarómba és párnámba, az orromat sem dugtam ki a lakásból. Meg úgy sehonnan sem...:'( 

Szerencsére igaza lett itteni kis segítőmnek, aki azt mondta: teljesen természetes, hogy így érzem magam azaz, egyszerre szakad meg és repes a szívem, de ne aggódjak, jönnek a "munkás hétköznapok" és visszarázódom. Így is lett. Igaz, csak "belemelegítő" kör volt hétfő-kedd-szerda, mert nemcsak, hogy rövid hét, szerencsére kevés dolgunk akadt, így van időm "visszaszokni". De még ebben a három napban is ért olyan meglepetés, amiért ismét hálát "kellett" adnom: egy újabb, belső-mini kis díjat kaptam. Valójában "lehet, hogy semmiség", én mégis nagyon örültem neki, hogy a munkatársaim, főnököm nemcsak, hogy észreveszi a munkámat, de értékeli. Úgyhogy kaptam egy céges pólót:3

No, ezek azok az apró gesztusok, amik nem kerülnek pénzbe, mégis embernek érzed magad tőle a munkahelyeden és nem átkozod el azt a napot szívből, amikor oda jelentkeztél. És még ha tél is van, köd is van, befagy a senekem és vannak szép számmal hülye ügyfelek (mert vannak), ezek milliószorosan kompenzálnak.(6. hála a munkahelyemért)

Ahogy az egyik nagyon kedves kollégám tegnap esti meghívása is. Nem nagyon terveztem duhajkodást Szilveszterre, muszáj bulik sosem sültek el jól. És mégis reggel négyre értem haza:) Egy szolíd beszélgetős, koccintós, szűkkörű ám jó hangulatú, újabb embereket megismerő este után élő zombiként hullottam az ágyba. (7. hála a meghívásért).

Cicák a fenti tortúrát (utazás oda- vissza, petárdázás, stb) mind hősként viselték. Olgi egy hang nélkül, Puszedli ugyan még mindig méltatlankodással, de jóval kevesebbel kezelte a megpróbáltatásokat. (8. hála, hogy ennyire rugalmas, jó fej és szeretős gyerekeim vannak). Több cicástól is hallottam, hogy bizony "pokoliak" is tudnak lenni: verik magukat a dobozhoz, őrjöngenek, agresszívek, stb. Enyémek inkább csendben- vagy kevésbé csendben - "tűrik" a kalandokat. De azt hiszem, igaza volt M. Gábornak és nekik tényleg az a fontos, hogy mi, így, együtt maradjunk. És akkor nem lesz baj <3. És szegényeknek még nincs vége: egy hónap alatt három helyen lakunk. Anyunál, mostani albi és január közepén az új. 

És most itten ülök és gépelek. Mert többen is jeleztétek, hogy hiányoltok, de legalábbis a beszámolókat valamelyest:) 

Egy szó, mint száz, tudom év vége, év eleje, ilyenkor mindenki kicsit megáll, összegez, új álmokat szövöget, mérleget von, stb. És ahogy mondottam volt, szentimentális vagyok/lettem, így én is megteszem/megtettem. Ha megengedtek egy 2015 indító NapiOraveczCoelhót tőlem: tényleg legyetek hálásak azért, amitek van. Még ha néha úgy is érzitek, hogy ez nem elég. Ezek nem járnak, ezek nem természetesek, ezekért dolgozni kell (ha tudunk) és értékelni kell. Amíg van. Legyen szó bármilyen apróságról is. Akár, egy céges pólóról, vagy egy Krakkóban elfogyasztott, otthon ízű sajtos-sós-pogácsáról-rúdról.

Persze, nyűg, baj, gond mindenhol van, miért is ne lenne. Nekem is volt/van és valószínűleg lesz is. De, ezekkel nem traktállak titeket.

De úgy összességében, tegyük a szívünkre a kezünket és merjük bevallani, ha igenis szerencsések voltunk/vagyunk, ha igenis van kihez fordulni, van kire támaszkodni, meleg lakás és étel, szeretteink és barátaink várnak minket.

Hasonlóan csodálatos évet kívánok Kedveskéim, mint, amilyen az én elmúlt pár hónapom volt (by MaciMica)

Sokaknak nem hogy ez, de a fele (sem) adatik meg. És itt most nemcsak az anyagi javakra gondolok: szívemnek oly kedves emberek mesélték, mennyi tragédia és csalódás érte őket, akik becsületesen dolgoznak, olyan jó emberek, mégis betegség, munkahelyi terror és bizonytalanság nehezíti meg napjaikat...és ehhez nem kell egy Nyugati aluljáró. Nekik szeretnék átadni és küldeni a sok jóból, szeretetből és szerencséből, ami "rám zúdult" az elmúlt hetekben, hónapokban. És nem mert Kozsó vagyok.

Hanem mert nekem is voltak bizony periódusok, amikor azt hittem, se előre, se hátra, semmi nem jön össze, és egyébkéntismegkülönbenis, összedőlt a világ. Igen, olykor összedőlhet. De én hiszem és tudom, hogy igenis, a jó emberekkel jó dolgok kell, hogy történjenek és előbb vagy utóbb, mindenki és minden a helyére kerül (by Sz).

Itt ugyanis bokáig érő hó van. Sok emberrel ellentétben én kicsit sem szeretem - jó, hazudnék, ha azt írnám, hogy a meleg szobából nem ragad magával a havas fák látványa, ugyanakkor a tudat, hogy áshatom ki Dezsőt, térdig ázik a farmer és ha lefagy, akkor lesz ám itten korcsolyázás kicsit sem dob fel...

Szóval jövök majd, beszámolok megint mindenféléről, csak még keresem magam és a napi rutint.